Miért ragad bele olyan sok nő egy bántalmazó kapcsolatba? Miért nem válnak el, ha pokol az életük? Miért nem kérnek segítséget, ha menekülni akarnak? Két történet az Újrakezdés-csoportból, amelyek a kívülálló számára is adnak némi magyarázatot erre a megmagyarázhatatlannak tűnő ellentmondásra.

A csoportot két éve indította két aktivista, akik nem bírták nézni, hogy a családon belüli erőszak elől menekülő nők szinte semmilyen segítséget nem kapnak környezetüktől. A csoport egyik tagja Helga, aki több mint tízévi házasság után adta be a válókeresetet, miután a megaláztatás minden formáját megtapasztalta. A menekülés ára, hogy ikergyerekeit átmenetileg az apánál helyezték el – immár másfél éve.

„Pénteki napon kellett átadnom a gyerekeket, de én négyig dolgoztam. A munkahelyemen folyamatosan csörgött a telefon, hogy a férjem ott van a rendőrségen… aztán az iskolából hívtak, hogy ott lobogtatja az ideiglenes végzést, hogy át kell adnom a gyerekeket. Én meg értekezleten voltam. Aztán jött egy hölgy a gyermekjóléttől, és kérdezte, hogy gátat szabok-e az átadásnak. Mondtam, hogy nem szabok gátat, csak ezt az utolsó pár órát hagyják meg nekem… és akkor azt éreztem, hogy nem bírom, elájulok.”

Tavaly áprilisban vitték el az akkor hétéves ikreket Helgától, rendőrségi segítséggel, gyámügyes, gyermekjóléti munkatársak asszisztálása mellett – a férje azt állította, fél Helgától. Az átadás közben Helga valóban elájult, amikor pedig beültették egy mentőbe, férje fogta a zokogó gyerekeket és „bevágta őket a kocsiba, berakott minden ruhát és elhajtott a barátjával.

„Az ember bízik a párjában”

Helga épp egy bántalmazó kapcsolatból menekült 12 évvel ezelőtt jelenlegi férje, János karjaiba – benne a biztonságot, a nyugalmat látta. Csak később derült ki, hogy Jánost gyerekkorában az apja verte, ráuszította a kutyát. A dél-dunántúli városban Helga ápolónőként dolgozott, férje vasutasként jól keresett – amikor az ikrek megfogantak, boldogsága határtalan volt. Kicsit furcsállta, hogy férje a veszélyeztetett terhesség dacára eladta a kocsijukat, így gyalog kellett járnia a vizsgálatokra, de „az ember bízik a párjában, nem gondoltam erről semmit”- mondja. Amikor megszülettek az ikrek, visszaköltözött szülővárosába az édesanyjához, férje a munkája miatt maradt a nagyvárosban, csak kéthetente látogatta Helgát és a gyerekeket. Öt hónappal később aztán visszaköltöztek a nagyvárosba, az anyós négyszobás lakásába.

Nem sokkal ezután a férj furcsán kezdett viselkedni: felszólította Helgát, hogy fizesse ki a rezsi rá eső részét, majd amikor egy fogászati kezelés miatt Helgának pénzre lett volna szüksége, a férfi pénz helyett felajánlotta, hogy elkíséri a bankba hitelt felvenni – miközben a saját számláján ott volt a nagymamától kapott milliós apanázs. Természetesen a családi pótlékot is János vette fel, feleségének csak a gyest hagyta meg.

Egy téli napon aztán János a sétáról hazatérő asszonyt a két csecsemővel egyszerűen kizárta a lakásból, közben a függöny mögül figyelte felesége reakcióját. “Fölhívtam a férjemet, hogy ha nem enged be, hívom a rendőrséget – erre beengedett. Akkor összepakoltam a gyerekeket, eljött értünk a barátnőm, és visszavitt édesanyámhoz.” Nem sokkal később persze jött a szokásos bocsánatkérés, magyarázkodás, és könyörgés, hogy jöjjenek vissza hozzá. „Én szerettem a férjemet, és hinni akartam neki. Ott volt két pici babánk, hát miért ne higgyek neki?”

Visszament a gyerekekkel, jelentkezett főiskolára, közben vettek egy lakást. „Annyira meg akartam a férjemnek felelni, hogy elmentem dolgozni a sürgősségire havi 5-6 napot – úgy, mintha 4 órában dolgoztam volna, csak így összevonva, 12 óráztam.” Mindez nem volt elég: férje rendszeresen szidalmazta, üvöltött vele, ha pihenni látta, vagy nem sikerült egy vizsgája. Ráadásul a gyerekek betegségeivel is egyedül maradt: kisfia asztmája miatt gyakran kellett kórházba menniük. Ezzel egy időben Helga anyósa is megbetegedett, kórházi ápolásra szorult, Helga pedig rendszeresen átjárt hozzá, őt is ellátta. A nagy nyomás miatt szorongani kezdett – pszichológushoz fordult, hogy segítséget kérjen.

„Kérdeztem a pszichológusnőt, hogy miért van ez, hogy akkora megfelelési kényszer van mindenfelé, hogy jól nézzek ki, tanuljak, gyerekeket ellássam? Azt mondta: Helga, abból induljon ki, hogy maga is ember.” Kisfia asztmája miatt éjszakai műszakot vállalt, hogy nappal készenlétben maradhasson, amikor dolgozott, a férje vigyázott a gyerekekre. „Egymásnak adtuk a kulcsot. Amikor nem láttam, folyamatosan kikutatta a táskámat, és hangfelvételeket készített. Beszélgetés közben észrevettem, hogy valami csipog. Kérdeztem, hogy mit csinál, de csak röhögött és elment. Néha egyszerűen kidobta a ruháimat a kukába.” A folyamatos dráma persze nyomot hagyott a gyerekeken is. „A lányom nagyon-nagyon anyás lett. Rajtam lógott egész nap, pedig már 5 éves volt, jött utánam a wc-re is. Volt, hogy mentem éjszakára dolgozni, és letérdelt elém, hogy anyuci, ne menjél dolgozni. De a gyerekek nem féltek a férjemtől, ők abban nőttek fel, hogy apa nélkül nincs semmi. Ahogy én is elhittem, mert a férjem mindig elmondta, hogy nélkülem te egy senki vagy.”

„Megalázott minden tettemben”

Végül 2011-ben döntött úgy, hogy beadja a válókeresetet. Hazautazott a kisvárosba felmérni a lehetőségeket, de amikor anyjának elmondta, hogy vissza szeretne hozzá költözni, ő közölte, hogy sajnos nem tud segíteni. „A testvérem is mondta, hogy adjak a férjemnek még egy esélyt. A férjem meg fűt-fát ígérgetett, hogy megváltozik. Akkor visszavontam a válást. A kisfiam is nagyon ragaszkodott az apjához. Az volt bennem, hogy nincs jogom lépni, nincs jogom ezt megtenni a gyerekekkel.” Nem volt jó döntés: miután visszavonta a válókeresetet, Helga életében a megalázás, az elszigetelés és a lelki terror egyéb formái mindennapossá váltak.

„Nem ülhettem le az asztalhoz, volt egy kis sámli, azt mondta, hogy ez lesz a te helyed, és ott ültem. Akkor mindent kikutatott, a szemetest is. Nem nyithattam ki az ablakot, nem takaríthattam, nem főzhettem, vagy kiöntötte az ebédet, a gyerekek előtt rendszeresen megalázott. Amikor elromlott a gyerekszobában a fűtés, nem hívhattam gázszerelőt. A franciaágyon úgy aludtak több mint egy évig, hogy szorosan magához vonta a két gyereket, és azt mondta, hogy ha én ott akarok maradni, akkor aludhatok a lábuknál. Inkább a hideg gyerekszobában aludtam.”

Helga ebben a helyzetben abba is belement, hogy lemond a lakás őt illető részéről, így az a férje nevére került.

Menekülés, „önkényes elhozatal” és a végjáték

Amikor az ikrek iskolások lettek, végleg elmérgesedett a viszony Helga és János között: volt, hogy a férje a nyílt utcán kitépte a gyerekeket a kezéből, hogy ő vihesse el őket az iskoláig. A kisfiúnak nem engedte bevenni az asztmagyógyszerét, mert „anya mérgez téged” – ezt Helga már sírva mondta el a háziorvosuknak. Az orvos megígérte, hogy ha válásra kerül sor, tanúskodik Helga mellett, ezt azonban később visszavonta azzal, hogy „túl kényes az ügy”. A végjátékban és az azt követő gyámhatósági és bírósági eljárásban a családot körülvevő emberekre jellemző volt, hogy inkább félrenéztek, igyekeztek kimaradni a „családi ügyből”. Az iskola egyenesen odáig ment, hogy egy rendkívüli szülőin aláírattak minden szülővel egy papírt, hogy nem foglalkoznak a család gondjaival. Az osztályfőnök közölte Helgával, hogy akkor jöjjön oda az iskolához, ha a kezében lesz az elhelyezésről szóló végzés. Ekkor a gyerekek már az apánál voltak ideiglenesen elhelyezve.

Az ideiglenes elhelyezésről szóló határozatot a gyámhivatal adta ki azután, hogy Helga megpróbált a gyerekekkel együtt elmenekülni az édesanyjához. Ügyvédje tanácsára erről előzetesen értesítette a gyermekjóléti szolgálatot, de a gyámhatóság utóbb erre az „önkényes elhozatalra” hivatkozva hozta meg a döntést, hogy a gyerekeket az apánál helyezik el.

“Ez nem úgy indul, hogy az embert egyszercsak lilára verik…” – interjú Békés Dórával, az Újrakezdés csoport egyik vezetőjével

Eleinte adománygyűjtésre hozták létre a Facebook-oldalt, de hamar kiderült, hogy a bántalmazott nők itt olyan közösségre, támogatásra lelnek, amely egyébként teljesen hiányzik a magyar társadalomból.

Az iskolának komoly szerepe volt abban, hogy meghiúsult Helga kísérlete az újrakezdésre szülővárosában. Amikor ugyanis elment az iskolába kikérni a gyerekek papírjait, az intézmény képviselője ezt megtagadta, mondván, az apa nem járul hozzá a kiíratáshoz. Így hát Helga az ikrekkel visszatért a nagyvárosba, hogy kibéküljön férjével, aki azt ígérte, hogy hajlandó velük a kisvárosba költözni. A hidegzuhany a gyámhatóságnál érte az asszonyt, ahol a férje közölte, hogy nem megy sehova, a gyerekeket pedig hazaviszi. A gyámügy munkatársai – Helga szerint – igen lekezelően bántak vele, férje véleményét fogadták el minden vitás kérdésben.

A válóper majdnem másfél éve húzódik, de még nem látszik a vége. A tárgyalásokon vissza-visszatérő motívumként az apa és jogi képviselője azt próbálja bizonyítani, hogy az asszony alkalmatlan a gyereknevelésre, mivel „lelki betegsége miatt” gyógyszert szed – miközben Helga épp azért szedett antidepresszánsokat, hogy el tudja viselni a pokollá tett életet. János eközben folyamatosan zaklatja telefonon, levélben és a munkahelyén is. „A két gyerekjólétis hölgy, az én volt pszichológusom, a védőnőm, a testvérem, az édesanyám, a két kisvárosi tanárnő nagyon-nagyon sokat eljöttek már tanúskodni. Most várom az igazságügyi szakértő véleményét. De én megmondtam, hogy a gyerekeim nélkül nem hagyom el a várost. Amíg tudok, küzdeni fogok értük.”

(folytatjuk)

Vitrai Barbara

A történet szereplőinek nevét megváltoztattuk. A nyitókép illusztráció, innen.

Az Újrakezdés – nyilvános oldalt itt találod.

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, hívd a NaNE segélyvonalát a 06-80-505-101-es számon! Ha jogsegélyt szeretnél kapni, a Patent Egyesület száma: 06-70-252-5254 és 06-70-277-6522.