Berivan sugárzóan szép, nyugatias nő. Farmert, selyemblúzt visel, fejére nem tesz kendőt. Nemrég múlt huszonkilenc éves. Férjével, két gyermekükkel és két másik rokonnal menekültek el egy hónappal ezelőtt a szíriai Aleppoból. Kezdetben vonaton, majd hajón és buszon utaztak, míg a végén több tízezer sorstársukhoz hasonlóan gyalog érkeztek Magyarországra. Ha minden igaz, ma már Németországban vannak.

Péntek éjszaka, fél tizenkettő körül értem a Nyugati Tranzitba. Először vagyok itt. Egy önkéntesnek elmondom, mit szeretnék, kedvesen útbaigazít egy távolabb eső fa alá: most érkezett egy szír család, ők talán beszélnek angolul. Azt mondták, nem szeretnének a tranzit épületeibe menni, inkább kinn maradnak a szabad ég alatt. Odakísér hozzájuk. Berivan egy pokrócon ül, hatéves kislánya és hároméves kisfia, Ziad kimerülten alszanak mellette. Mindketten nagyon szépek. A pokróc szélén még egy hölgy is helyet kapott, valószínűleg ő is a rokonsághoz tartozik. Berivan a gyerekek arcát simogatja, férje és egy fiatal fiú a füvön ülnek. Később kiderül, a fiú Berivan férjének 16 éves unokaöccse – szülei csak egy utat tudtak kifizetni, ők Aleppoban maradtak.

Bemutatkozom, mire Berivan és férje egyből felpattannak, kezet nyújtanak. Hellyel kínálnak, a lány kéri, üljek én a pokrócon, végül megegyezünk, hogy ha a táskámat sámlinak használom, nekem ugyanolyan jó. Már ha itt, ebben a helyzetben lehet bármilyen jóról beszélni. Ők viszont nagyon is értékelik a csendet és azt a párórányi nyugalmat, amit itt eltöltenek, az ételt, ásványvizet és mindent, amit az önkéntesektől kaptak. Beszélgetni szívesen beszélget velem, de fotót nem készíthetek.

Mi adta a végső lökést ahhoz, hogy eldöntsétek, elmenekültök Aleppoból? – kérdezem.

Berivan tört angolsággal, de tisztán, érthetően válaszol. Tolmácsunk nincs, ha egy szó vagy kifejezés nem jut eszébe, próbálja körülírni vagy elmutogatni.

Az élet Aleppoban kifejezetten rosszá, szó szerint élhetetlenné vált. Semmi sem maradt, ami régen természetes volt, ma már a város legnagyobb részén sem víz, sem elektromos áram nincsen. Az iskolák nem működnek, de ha mégis, rettegsz, nehogy megtámadják vagy lebombázzák, ezért inkább el sem viszed a gyereket. Ha sok pénzed van, meg tudsz venni még egy-két dolgot, de ha nincs, akkor éhhalálra vagy ítélve. Mi azután indultunk el, hogy egy bombatalálat lerombolta a házunkat. Nem volt már otthonunk, munkánk és pénzünk sem. Csak az életünk maradt meg. Az egyik testvérem és a férjem nővérei egy ideje Németországban élnek, hozzájuk megyünk. Az útra is ők küldtek pénzt, kétezer eurot.

Hogy éltetek, mivel foglalkoztatok otthon és hogy jutottatok el Magyarországra?

Én háztartásbeli voltam, a férjem ruhákkal üzletelt. A határon gyalog keltünk át, a gyerekek hamar elfáradtak, egy idő után az ölünkben vittük őket. Mielőtt a rendőrök megtaláltak, több napot az erdőben töltöttünk. Alig tudtak aludni, éjszakánként attól rettegtek, hogy jönnek a vadállatok, és megeszik őket. A végén a rendőröktől ijedtek meg.

A határig hogy jutottatok el?

Törökországon, Görögországon, Macedónián és Szerbián át. Vonattal, busszal, gyalog. Törökországból Görögországba hajókon át. A kicsi, alig hét méter hosszú hajókba ötvenesével ültették az embereket, a túlterheltségtől bármelyik csónak bármikor felborulhatott. Ziad az én ölemben ült, a kislányunk a férjemében, mi pedig a csomagjainkon – félelmetes öt óra volt, szinte végig be kellett fognunk a szemüket. Egyszercsak tényleg felborult egy csónak, sokan beleestek a vízbe, többen meghaltak. A görög határőrök meg csak üvöltöttek, hogy „Go back to Türkya”.

Kimerítő és veszélyes utatok volt. Hány kilométert gyalogoltatok összesen és mi minden történt veletek útközben?

Rengeteget gyalogoltunk, túl sokat is. Az útnak erről a részéről nem beszélhetek neked.

Mit mondtatok a gyerekeknek, miért hagyjátok el az otthonotokat?

Azt mondtuk nekik, hogy Németországban esélyünk lesz életben maradni, mert biztonságos, és segítenek az ottani rokonok. Hogy most nem alszunk, nem eszünk, de Németországban majd igen. Meg azt is, hogy ott majd járhattok iskolába, és újra lesznek játékaitok.

Azokkal a rokonaitokkal, akik Aleppoban maradtok, tudjátok tartani a kapcsolatot?

Szüleimmel egy hónapja, az indulás előtt beszéltem utoljára. Aleppoban kevés helyen van csak áram és internet, náluk éppen nincs. Amíg megvoltak a telefonjaink, a többiekkel tudtunk néha beszélni.

Mi történt a telefonjaitokkal?

Az enyém még Görögországban veszett el. A hatóságok összeszedték a mobilokat, és amikor kértem, nem adták vissza, folyton csak azt hajtogatták, hogy majd később. Nekünk pedig indulnunk kellett, úgyhogy ott maradt. A férjem telefonját pedig Szerbiában, a táborban lopták el, amikor feltette tölteni és egy pillanatra otthagyta. Azóta senki nem ér el minket és mi sem tudunk hívni senkit.

Mikor indultok tovább?

Megvárjuk a barátainkat, akikkel együtt indultunk, de a magyar határ után elvesztettük egymást. Ők is Németországba jönnek. Nem tudom, mikor érnek ide.

Mi az, amit elhoztatok magatokkal, mekkora csomagokkal indultatok útnak?

Ez a két hátizsákunk van. Ezen kívül csak ruhát, vizet és élelmet csomagoltam. És a pénzt, amit a bátyám küldött az útra.

Mit gondolsz a jövőről?

Nagyon szeretem az országomat. Nagyon nincs ez így rendben, hogy egyedül én jöttem csak el a családommal, a szüleim és a többi rokonom pedig ott maradtak. Szeretném, ha végre vége lenne a háborúnak. Ha béke lenne, bármikor visszamennék.

Megköszönöm a beszélgetést. Nagyon fáradtnak tűnik.

– Te mikor fogsz aludni? – kérdezem.
– Majd holnap a vonaton – mondja mosolyogva. Úgy sejtem, ő és a férje egész éjjel őrködni fognak. Közben egy-egy kardigánt húz az alvó gyermekekre, majd kicsit szégyenlősen, de annál elszántabban hozzám fordul: „Tudsz segíteni egy telefonnal?” Hogyne tudnék. Hiába ajánlgatom a normál vonalat, nem akar költségekbe verni, csak az internetalapú programokat hajlandó használni. Izgatottan, hadarva beszélnek, akivel tudnak. Megtudják, hogy a barátaik órákon belül a Nyugatiban lesznek és azt is, hogy Németországban már nagyon várják őket. Hajnalban még egyszer visszaszaladok hozzájuk, új üzeneteik jöttek a rokonoktól. Szeretném azt hinni, hogy odaértek.

Szávuly Aranka