Bezárás
Egyéb

Bántalmazástól gyilkosságig I. – Kóros féltékenységből ölt a homályos belügyes kapcsolataira hivatkozó férfi

Úgy tűnik, az erre hivatott intézmények viszonylag gyakran nem tudják megakadályozni, hogy egy bántalmazó kapcsolatban az erőszak gyilkosságig fajuljon. Pedig a segítők mindent megtesznek, sokszor erejükön felül. De az alkalmatlan jogszabályi környezet, a rendőri közöny és tájékozatlanság párosulva a hiányzó koordinációval és a kevés erőforrással súlyosan meggyengíti a bántalmazottak védelmét.

helyszineles

„Egy pesterzsébeti kereszteződésben, a nyílt utcán több brutális késszúrás végzett egy nővel. A volt férj feladta magát.” – a 2014. április 2-i hírben nem volt semmi feltűnő, egy a címlapra rövid időre felkerülő gyilkosságok közül. Persze „szerelemféltés”, ez a magyar rendőri és sajtónyelvből kiirthatatlan eufemizmus, amely magával a megnevezéssel is valamiféle romantikus jelleget ad az így megnevezett erőszakos bűncselekményeknek. Holott ezek az ügyek soha nem két ember kölcsönös szenvedélyéről (szerelem), illetve ennek megóvásáról (féltés) szólnak.

A gyilkosságok mögött legtöbbször hosszú hónapok, évek szenvedéstörténete húzódik meg, nőkről és néha gyerekekről van szó, akiket nem tud megvédeni a bántalmazó családtagtól sem a környezet, sem az erre hivatott intézményrendszer. Sokszor az elhivatott civil szervezetek sem. „A nők elleni erőszakos bűncselekmények ötödét partnerük vagy volt partnerük követte el (…) A meggyilkolt nőknek több mint felét (volt) férjük vagy élettársuk ölte meg” – írja az a tanulmány, amelyet a BTK tavalyelőtti módosítása előtt publikáltak magyar nőszervezetek. (lásd keretes anyagunkat)

Bántalmazás, családon belüli erőszak és a segítés intézményrendszere

Magyarországon, a 2010-es adatok alapján, évente 72 nő vált párkapcsolati erőszak áldozatává. Ha a megölt nők számát a teljes lakosságra vetítjük (10 millió), minden 138 888 lakosra jut 1 megölt nő. Ha Magyarországon ugyanolyan komolyan vennék a párkapcsolati erőszakot, mint például Svédországban, az éves adat a lakosság lélekszáma alapján 17-re csökkenne. Ha a németországi adatokat vetítjük a magyar lakosság lélekszámára, akkor ez a szám 72 helyett csupán 19 lenne. Sőt, még ha a szélsőségesen szabados fegyvertartási szabályairól hírhedt USA adatait vetítjük, az áldozatok száma akkor is 39-re, azaz nagyjából a felére csökkenne. A kilenc országot összehasonlító táblázatban Magyarország a 7. helyen szerepel, nálunk csak Romániában és Azerbajdzsánban rosszabb a helyzet.

A bántalmazó kapcsolatok és a családon belüli erőszak pszichológiai, kriminológiai vetületeit sokan feltárták már. Mi most arra teszünk kísérletet, hogy az április 2-án megölt asszony életének utolsó hónapjait rekonstruáljuk. Riportunk nem annyira a családon belül zajló interakciók, folyamatok leírására fókuszál, inkább a segítségnyújtás intézményrendszerét mutatja be, az asszony – Magdinak fogjuk nevezni – életének utolsó stációit végigjárva.

Megkerestük mindazokat a szervezeteket és segítőket, akik a családdal az elmúlt években kapcsolatba kerültek – leginkább arra a kérdésre kerestük a választ, miért nem lehetett megelőzni a tragédiát, hol voltak azok a pontok, ahol az intézményrendszer nem tudta kezelni a kialakuló krízist. Nincs szándékunkban ítélkezni, már csak azért sem, mert lehet, hogy a létező feltételek között ez volt a legtöbb, amit el lehetett érni, vagyis a segítők erőfeszítései nélkül sokkal előbb bekövetkezett volna a katasztrófa.

A hírek mindenesetre még arról sem tettek említést, hogy a megölt asszony egy ideje egyedül nevelte skizofrénnek diagnosztizált közös gyermeküket. Péter elmúlt harminc, és erősen függő kapcsolatban élt az anyjával – ez még tovább szűkítette az igénybe vehető intézmények listáját, hiszen a legtöbb bántalmazott nőket és gyermekeket befogadó krízisotthon nincs felkészülve felnőtt férfiak fogadására. Péter ma viszonylag jól van.

Rendszerszintű probléma

“Magyarországon ma nincs olyan rendszer, amelyik minden körülmények között tud reagálni a bántalmazás elől menekülésre” – mondja Wirth Judit a NaNE Egyesülettől. Az egyetlen hely, ahová egy nem kisgyerekes – tehát például egy 16-18 éves fiúval bíró – vagy egyedülálló bántalmazott nő fordulhat, az a krízisellátórendszer. Az összes többi szálló (anyaotthon, családok átmeneti otthona, stb.) a gyermekvédelmi és a szociális ellátórendszer része, vagyis csak azokat a családokat fogadja, ahol van eltartott kisgyerek.

De nem csak akkor „problémás” egy bántalmazott nő, ha kamasz fia van, hanem akkor is, ha mondjuk fogyatékossággal él (pl. kerekesszékes), vagy bármilyen krónikus betegséggel rendelkezik – ezeket az eseteket az ellátórendszer képtelen kezelni. A cikkben szereplő nő az egyetlen helyre fordult, ahová fordulhatott: a krízisközponthoz. Itt 30, maximum 60 napig maradhat.

Az anyaotthon, a családok átmeneti otthona vagy a krízisközpont nincs arra felkészülve, hogy bántalmazás elől menekülő nőknek hivatalos szolgáltatást nyújtson. Munkatársaik önerőből képzik magukat, de nem dolgoztak ki hivatalos programot erre a csoportra. „Egy ilyen intézményben, ahol bántalmazottaknak nyújtanak szállást, ellátást, ott feladat lenne egy kockázatfelmérést csinálni a megérkezővel” – mondja Wirth Judit a NaNE munkatársa. Ez a kérdőív felméri, hogy az illető milyen típusú veszélynek van kitéve, mivel fenyegették eddig, hogyan bántalmazták eddig, és mire lehet számítani. Ennek alapján egy biztonsági tervet kellene készíteni. A kockázatfelmérés elkészítése Magdi esetében például rávilágított volna arra, hogy a munkahelye – ahol végül megölte a bántalmazó – nem biztonságos.

Az intézményrendszernek dolga lenne továbbá alapvető anyagi támogatást nyújtani azoknak, akik menekülésre kényszerülnek, hiszen elesnek addigi bevételi forrásuktól. Általános tapasztalat, hogy bántalmazók anyagilag ellehetetlenítik az áldozatukat.

Magdi először 1997-ben jelentkezett a lakhelyük szerinti kerületi családsegítőnél, kisebb-nagyobb ügyekben kért segítséget, de a kapcsolat rendszertelen volt. Bántalmazásról, erőszakról ekkor még nem volt szó. 2003-ban bukkant fel a férj: László anyagi problémákra panaszkodott. Állítása szerint egy baleset miatt elvesztette a munkáját, pedig korábban magas beosztású kormánytisztviselők sofőrjeként dolgozott, jól keresett és kiváló kapcsolatai voltak befolyásos emberekkel. Ez a motívum később gyakran felbukkan Lászlóval kapcsolatban: részben ő terjeszti magáról, részben zaklatásának áldozatai magyarázzák ezzel a hatóságok vele szemben feltűnően elnéző viselkedését. Megmagyarázhatatlan, miképp vehették komolyan például a VIII. kerületi kapitányság rendőrei László sokadik abszurd feljelentését, miszerint a feleségét szexrabszolgaként tartják fogva ott, ahol fiát gondozzák.

Sokkal erélytelenebbnek tűnt minden hatósági fellépés a bántalmazott család, illetve a László zaklatásának kitett segítők védelmében – nem csoda, hogy idővel sokan hitelt adtak a férfi magas kapcsolatairól, rendőri/belügyes múltjáról szóló mendemondáknak. „Állítólag terrorelhárítási kapcsolatai vannak, az Üdvhadseregtől a Távol-Keletig emleget befolyásos ismerősöket. Egészen addig fantazmagóriának tartottam ezeket, míg egyszer a családot és a skizofrén fiút tizenöt éve gondozó alapítvány vezetője nem hívott azzal, hogy a készenléti rendőrséget küldte a nyakára.” – ecseteli a gyilkosság előtti utolsó év atmoszféráját a családot ebben az időben gondozó dél-pesti központ vezetője.

Magdiék az ezredforduló körüli években bejárták azt az utat, amit a hasonló helyzetből induló családok tömegei: szaporodó anyagi gondok, egyre nehezebben fizetett milliós hitelek, adósságkezelés, elszegényedés. Mindezt tetézte László állásvesztése, illetve az a trauma, amit az idősebb gyerek lelépése okozott: a fiatalember mintegy a saját mentális egészsége érdekében 2003-ban megszakított minden kapcsolatot a családjával. Az élet igazolta a döntést: piacképes felsőfokú végzettséget szerzett, ma független egzisztencia. A gyilkosság után, a legnehezebb napokban ő vette magához az öccsét, és azóta is ő Péter gyámja.

„Úgy használják a bántalmazók az intézményrendszert, mint valami bábot” 

Mindennapos dolog, hogy a bántalmazott feljelentést/bejelentést tesz, a rendőrség pedig érdemben nem reagál – az elkövető viszont bejelentést/feljelentést tesz, rágalmaz, meggyanúsítja az áldozatát, és a rendőrség azonnal kiszáll, elviszi az áldozatot, eljárást indít ellene, elkezd vizsgálódni. A bántalmazók úgy zaklatnak, hogy felhasználják a hatóságot, az intézményrendszer tagjai pedig vagy hagyják, vagy tehetetlenek. A rendőrség felelőssége abban is tetten érhető, hogy gyakran nem alkalmazzák azokat az általános jogi eszközöket, amelyek minden más bűncselekménynél is rendelkezésre állnak: úgy is mint előállítás, őrizetbe vétel, előzetes letartóztatás. Volna rá pedig lehetőség, hiszen nincsen olyan rendőrségi norma, amelyik azt mondja, hogy a partnerkapcsolati erőszakot enyhébben kellene kezelni, mint az idegenek közötti bűncselekményeket. – mondta el dr. Spronz Júlia, a PATENT Egyesület munkatársa.

A gyakorlat azt mutatja, hogy a kifejezetten a párkapcsolati erőszakra megalkotott  megelőző távoltartást szintén nagyon ritkán alkalmazzák: ha a rendőrök nem érik tetten a bűnelkövetőt, akkor nem rendelik el a távoltartást. Bár a törvény azt mondja, hogy veszélyhelyzet esetén már elrendelhető a távoltartás, de mégis azt a joggyakorlatot alakították ki, hogy ha nem kézzelfoghatóan megtörtént az eset, akkor úgy veszik, hogy nem tudják alátámasztani, hogy a nő valóban veszélyhelyzetben van.

A megelőző távoltartást a rendőrség max. 72 órára rendelheti el, a bíróság pedig (2014. március óta) legfeljebb 60 napra. Ezt ugyan 30 napról emelték fel, de még mindig rendkívül kevés. Nálunk jobb helyzetben lévő országokban legalábbis az eljárás lezárultáig rendelhető el – akár büntető-, akár családjogi, akár közigazgatási eljárásról van szó. Ez az eljárás sikerének is logikus feltétele, hiszen csak így garantálható, hogy ezalatt biztonságban legyen a bántalmazott.

Kisebb krízisek után, 2004-től lényegében megszakad a területileg illetékes családsegítő kapcsolata Magdiékkal, az asszony évente egyszer-kétszer jön, akkor is csak valamilyen segéllyel kapcsolatban kér segítséget, és 2006-tól végleg elmarad. 2010 után néhány hónapra újra felbukkannak, hiteleik törlesztésével kapcsolatos gondok miatt kérnek segítséget, de az együttműködés néhány hónap után megszakad. A családsegítő munkatársai legközelebb 2013. november elején kapnak hírt a családról: László azzal keresi fel őket, hogy segítsenek visszaszerezni szeptemberben eltűnt feleségét. Állítása szerint a fiát gondozó intézményt vezető főorvos „pasit fogott” Magdinak, mi több, valószínűleg fogva tartja az asszonyt és a fiát.

Három héttel később ismét jelentkezik, ekkor a családsegítő egy másik munkatársának bevallja, hogy még szeptemberben bántalmazta az asszonyt, aki októberben rendőri segítséggel a fiával együtt elköltözött a közös lakásból. László azt kéri, segítsenek felkutatni eltűnt családját, ezt a családsegítő munkatársai természetesen megtagadják. Mintegy mellékesen a számlái befizetéséhez is segítséget kér. A férfi ekkor már nagyon rossz mentális állapotban van, az egyik vele kapcsolatban álló segítő szerint már néhány mondat után egyértelmű, hogy nem tiszta a tudata. A családsegítő arról nem értesül, hogy már nyár közepe óta folyamatos krízis van a családban: az addig is autoriter, a családtagjain zsarnokoskodó férfi rendszeresen bántalmazza nemcsak a feleségét, de a fiát is, egyre inkább kontroll alatt akarja tartani őket. Patologikus féltékenységével pokollá teszi a családtagok életét, az utolsó, szeptemberi botrányban már kés és fejsze is előkerül. Amit László úgy mesélt a családsegítőben, hogy a „családja eltűnt”, az valójában a bántalmazattok felől nézve a menekülés utolsó stációjának kezdetét jelentette.

Angel Marianna – Becker András – Vitrai Barbara

(folytatjuk)

fotó: MTI

A történet szereplőinek nevét megváltoztattuk.

A riport elkészítéséhez a Független Médiaközpont nyújtott támogatást az „Egységes női hang – egyenlően hallható?” című projekt keretében, amelyben a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség partnereként vesz részt. A projekt az EGT/Norvég Civil Támogatási Alap, valamint az Ökotárs Alapítvány és partnerei támogatásával valósul meg. A riport tartalma a szerző(k) kizárólagos felelőssége, az nem feltétlenül tükrözi a támogatók nézeteit.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom