Bezárás
Egyéb

“Soha nem lehetsz benne biztos, hogy megérkezel oda, ahova indultál” – így került ide Jalil Afganisztánból

Jalil 26 éves. Afganisztánban, Kabulban született, és ott is élt, mielőtt útnak indult. Gazdálkodás szakon végzett a kabuli főiskolán, ami mellett négy évig dolgozott egy bank pénzmosás elleni osztályának alkalmazottjaként, majd az Afganisztáni Amerikai Egyetem (American University of Afghanistan) könyvtárosaként. Több öngyilkos merényletet túlélt már, szeretné végre biztonságban érezni magát. Volt, amikor csak perceken múlt az élete. Interjúnk még a pénteki határnyitás előtt készült.

Bár a tálibok mindenkire vadásznak, aki bármilyen szinten együttműködik a külföldiekkel, Jalilnak eszébe sem jutott, hogy ez vele is megtörténhet. Nem kapott egyetlen fenyegetést sem, de az is lehet, hogy csak nem beszél róla. Hogy mégis miért jött el? Azt mondja, rettegett attól, hogy másodperceken, perceken múlik az élete, mert egy öngyilkos merényletben bármikor, bárhol meghalhat. Látott már néhányat.

Késő este a Nyugati-tranzitban. Nem lehet nem észrevenni Jalilt, szinte mindenkihez van egy kedves szava. Az önkéntes lányoktól kiváló angolsággal érdeklődik, nem fáradtak-e, majd a honfitársainak tolmácsol. Ételt, vizet intéz nekik, mindezt készségesen, mosolyogva. Megkérem én is, ha még nem túl fáradt, segítsen nekem is tolmácsolni, szeretnék interjúkat készíteni. Nem, természetesen nem fáradt.

Miután végeztünk, mi is leültünk beszélgetni. Miközben egy viszonylag csendes betontömb felé baktatunk, az önkéntesek munkáját dicséri. Panaszkodni csak a honfitársaira panaszkodik egy keveset, szerinte néhányuknak kicsit jobban kellene figyelnie a környezetére. Na és persze a higéniára is. Zavartan szabadkozik az éjszakára nyilvánvalóan egyre büdösebbé váló mobilvécék miatt. Leülünk a betontömbre, majd felugrik, hogy csak egy pillanat, mindjárt jön. Egy perc múlva a tranzitban kapott pokrócával tér vissza. Arra üljek, ne a kőre, hűvös van.

Idáig már eljutott, de azt nem tudja, hogyan tovább. Itt, a tranzitban a szinte teljes információhiány az egyik leggyötrőbb jelenség. Mit mondott Merkel, valóban beenged Németország minket? – ilyen és ehhez hasonló kérdések repkednek a levegőben. Egyéb tájékoztatás híján mindenki a szinte óránként változó, számukra korlátozottan elérhető hírekből és a tranzitbeli pletykákból próbálja meg összerakni, mi lesz vele, mikor utazhat el végre. Ha egyáltalán elutazhat. Most éppen úgy néz ki, senki sem mehet. Legfeljebb a táborba, ahova a magyar hatóságok irányították őket.

Jalil viszont oda biztosan nem akar. Inkább Németország felé indulna, amit jó és biztonságos országnak tart. “Nem tudom, befogadnak-e. Ha igen, keményen fogok dolgozni és még tovább is tanulnék, ha lehet” – ábrándozik. Mivel a jelenlegi papírjaival ez legálisan nem fog menni, körül kell néznie, talál-e relatív megbízható embercsempészt, aki a társaival együtt épségben kijuttatja nyugatra.

Jalil Kabulban született és ott is nőtt fel. Bár az afgán fővárosban formálisan béke van, és a tálibok is inkább a falvakban rejtőzködnek, mégis bárhol, bármikor felrobbanhat egy elrejtett vagy testre szerelt bomba.  “Soha nem lehetsz benne biztos, hogy megérkezel oda, ahova indultál” – mondja – “Afganisztánban minden másodpercben veszélyben lehet az életed.”

A Konzuli Szolgálat honlapja szerint Afganisztán az ország egész területére jellemző háborús helyzetre és a terrormerényletek veszélyére tekintettel az utazás és ott tartózkodás szempontjából az “I. Utazásra nem javasolt” kategóriába tartozik. Az öngyilkos merényletek mellett a tálibok eszköztárában a fegyveres támadások, célzott gyilkosságok, emberrablások is szerepelnek, illetve egyre több az úgynevezett “értékes célpont” elleni támadás is.

Rákeresve a “Kabul” címkével ellátott hírekre, az egyik weblapon 2014 januárjától 2015 szeptemberéig 17 fegyveres támadást, merényletet számoltam össze, teljesen hullámzó ritmusban: van olyan időszak, amikor kéthavonta követnek el egy, és olyan is, amikor három nap különbséggel három merényletet. Bár a hírek egy része külföldi célpontokról: nagykövetségekről, vendégházakról, szállodákról szól, a támadásoknak szinte mindig áldozatul esnek helybeliek is. Vagy csak ők.

“Nem olyan régen a Wazir Akbar Khan negyedben (a kabuli repülőtér közelében, a legtöbb külföldi itt lakik, rengeteg szervezet székhelye is ebben a negyedben van) volt egy öngyilkos merénylet, amikor nagyon közel voltam a helyszínhez. Ez már a sokadik volt, amit láttam és mindegyik  után egyre jobban féltem. Volt olyan is, hogy motorral mentem a Darulaman úton és pár perccel később ugyanott bomba robbant.” 

Jalil rokonai, barátai közül is többen lettek már öngyilkos merényletek áldozatai. “Egyszercsak megláttam egyik barátom halálhírét a Facebookon. Nem akartam elhinni, mert úgy tudtam, színházban van. Aztán kiderült, hogy a hír igaz. Őt is egy öngyilkos merénylő ölte meg.”

Csak augusztusban három nap eltéréssel három súlyos merénylet is történt. Augusztus 7.-én hajnalban a védelmi minisztérium közelében teherautóba rejtett pokolgép lépett működésbe, ebben a merényletben 15-en haltak meg. Néhány órával később pedig a kabuli rendőrakadémia kadétjai közé vegyült egy öngyilkos merénylő, aki legalább húsz diákkal végzett.  

De Jalil addigra már elhagyta Kabult. Július végén, egyik unokatestvérével és barátjával indultak útnak. Ameddig lehetett, legálisan utaztak. Előbb repülővel, később autóval. A határ közelében három napot vártak a legmegfelelőbb pillanatra, hogy átmehessenek Törökországba. Onnantól “állomásról-állomásra” jöttek, de az útnak ezt a részét nem igazán akarja részletezni, mivel több olyan szereplője van, akikről nem akar beszélni.

Hajnali egy órakor, teljes sötétségben érkeztek a szerb-magyar határra. A gond ott kezdődött, hogy bármilyen fényt láttak, azt hitték, rendőr, és rögtön irányt váltottak. A végén persze jól eltévedtek, a fák mögött rejtőzők igazították útba őket. “Olyan zsúfolt volt az egész erdő, hogy félpercenként köszöngettünk egymásnak a bokrokban bujkálókkal.” – mondja mosolyogva. Hajnalban már könnyen tudták követni a lábnyomokat.

Akkor már nem éreztek sem éhséget, sem szomjúságot, csak gyalogoltak. Ja, és persze szelfiztek is egyet. Nagyon boldogok voltak, amikor az egész éjszakán át tartó gyaloglás után Magyarországra értek.

Végre biztonságban – gondolta Jalil, mire néhány perc múlva megjelent két rendőrautó. Felmerült bennük, hogy menekülniük kellene, de inkább maradtak és vártak. Öt órán belül mindössze két busz indult a táborba, azokra is csak a családok szállhattak fel. Amikor a rendőrök figyelme elterelődött, egy óvatlan pillanatban mégis meglógtak. Ha már így alakult, döntöttek és Budapest felé vették az irányt.

Egy nagyon kedves ember megmutatta, merre kell mennünk a városba. Röszkéről átbuszoztunk Szegedre, de már túl késő volt, elment az utolsó busz, az első pedig reggel 6.15-kor indult. Megvártuk. Amikor már csak tíz perc volt az indulásig, megjelentek a rendőrök. Kérdezték, hogy hol vannak a papírjaink, mire válaszoltam, hogy nincsenek. Akkor gyertek velünk, mondták és visszavittek Röszkére. Két napot töltöttünk ott, megkaptuk a papírokat, a térképet, mondták, hogy menjünk Debrecenbe. Útbaigazítottak, hogy Cegléden át kell szállnunk egy másik vonatra.”

Előveszi a papírjait, végre saját szememmel is látok egy hírhedt vaktérképet. A papírokon minden szöveg magyarul van, az üres Magyarország rajzán pedig a számára lényeges három város három pontja összekötve két vonallal. Hogy igazodsz te ki ezeken? – kérdezem csodálkozva. “Igazából sehogy – válaszolja – ehhez nem vagyok elég művelt. Ha angolul vagy perzsául lenne, mindent megértenék, de így nem tudtam mit kezdeni vele. A vasútállomáson megtudtuk, hogy a vonatunk végállomása Budapest. A legjobbkor, gondoltam. Cegléd felé egyre biztosabb voltam benne, hogy nem szállunk le. Ez három napja történt, azóta itt vagyunk a tranzitban.”

Megkérdezem, mi a véleménye a kerítésről. Azt mondja, valahol megérti a kormányt, hiszen nap mint  nap ezrek akarják átlépni a határt. “Viszont akik egy utat tudnak, találnak másikat is” – utalt azokra, akikről elvileg nem beszélünk. “Athénban egy embercsempész azt mondta nekem, hogy imádkozik, hogy zárják le a macedón és a szerb határt is. Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt válaszolta, hogy amikor egy utat lezárnak, akkor kezdődik az ő munkájuk.”

Igen, megbeszéltük, hogy magukról az embercsempészekről nem beszélünk, mégsem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem, hogy találják meg őket, mert azért mégsem mindegy, kinek a kezébe adja az életét az ember. Azt mondja, csak azzal szabad szóba állni, akit ismerős vagy ismerősnek az ismerőse ajánlott. Minél messzebbre jut, annál nehezebb ilyet találni. Talán itt sem lesz lehetetlen.

Csak úgy nem tudnék megbízni senkiben. Ha valaki most ideállítana, hogy gyere, kiviszlek Németországba, nem mennék vele”. Konkrét példát is említ, ez a rész eddig valahogy kimaradt a szegedi sztoriból: “Beültünk az egyik gyorsétterembe. Pár perc múlva odajött egy lány és megkérdezte, akarunk-e egy taxit Budapestre. Mondtam neki, hogy nem. Pedig fejenként száz euróért felhoznának minket Pestre, próbálkozott tovább, mire én azt válaszoltam, hogy kétszáznál többet nem fizetünk összesen. Kiment, hogy megbeszélje, majd visszajött és közölte, hogy rendben, legyen kétszáz. Végigfutott az agyamon, hogy mi van, ha valami rosszat tesznek velünk, úgyhogy mondtam neki, hogy mégsem működik a dolog, maradunk inkább a busznál. Nem ismertem, nem bíztam benne. Akkor még nem volt magyar SIM-kártyám sem, hogy legalább GPS-szel ellenőrizni tudjam az utat. Lehet, hogy rendesen elhoztak volna, de az is benne volt a pakliban, hogy elrabolnak és utána a családomat zsarolják, hogy küldjenek pár ezer dollár váltságdíjat. Visszamentünk a buszpályaudvarra, ahol az indulás előtt tíz perccel jöttek a rendőrök és elvittek.”

Menekültválság napról napra

Tudj meg majdnem mindent a menekültválságról az Átlátszótól. Ide kattintva éred el a krízisről megjelent összes cikket, tudósításokat, interjúkat, videókat és fotókat.

Jalil három farmerrel és három pólóval indult útnak. Most már csak az maradt, ami éppen rajta van. Megkérdezem, hogy mielőtt elindult, belegondolt-e, hogy milyen nehéz lesz az útja. Azt válaszolta, tisztában volt vele, mire vállalkozik. Hogy mi viselte meg a legjobban? A folyamatos gyaloglás mellett például az, hogy az utcán kellett aludnia. Ráadásul nem is egyszer, sokszor. “Tízórás gyaloglás után már ott alszik el az ember, ahol tud. Ahol éppen elfogy az ereje.” Itt, a tranzitban is a szabad ég alatt alszik és reménykedik, hogy mihamarabb eljut Németországba.

Viszont addig is, amíg nem nyílnak meg hivatalos utak, vagy nincs meg a megfelelő embercsempész, marad az állandó bizonytalanság. “Tegnap az egyik tolmács odajött hozzánk és azt mondta, el kell mennetek, néhány órán belül itt lesznek a rendőrök, razzia lesz, elvisznek titeket. Nagyon megijedtünk, mert onnantól kezdve végképp bonyolult lett volna Németországba jutnunk. Aztán sikerült megkérdeznem az egyik önkéntes lányt, hogy tényleg így van-e, de megnyugtatott, hogy ez is csak pletyka a sok közül.” – érzékelteti a pillanatnyi helyzetet.

Csak a feszült és kétségbeesett várakozás maradt, amiben az órák és a napok végtelenné nyúlnak, aztán megsemmisülnek. A megoldásáról még maga sem tudja, jó vagy rossz lesz-e. Pedig az ő élete, az az egyetlenegy. Bár ígérete szerint Németország a szíreket befogadja, nagy kérdés, hogy az afgánokkal, köztük Jalillal mit tesz – a háború szörnyűségeit nem kell magyarázni, de vajon elegendő lesz-e a hatóságoknak, ami Afganisztánban van?

Mivel a tranzit környékén nagyon kevés lámpa égett, másnap reggel visszamentem, hogy pótoljuk a fotókat.

A minap pedig üzenetet kaptam tőle, konkrétan ezt: “Nem fogod kitalálni, honnan írok :)”

Szávuly Aranka

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 983 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.

4000__ani_6

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom