Aram 32 éves. Édesapja rendőr volt Moszulban, ő fegyőrként dolgozott a város mellett fekvő börtönben. A Badush olyan hely, ahol a rabok rokonai nem kérik a szívességet, hanem ölnek, ha nem kapják meg. Először csak a fenyegető üzenetek jöttek, aztán rálőttek, végül pokolgépet tettek az autójába. Az egyetlen esélye a menekülés maradt, lehetőleg minél messzebbre. Útközben kétszer kapták el, és küldték vissza Törökországba. Elindult harmadszor is. Ma már Nyugat-Európában él, segíteni jött a Keleti Pályaudvarhoz, ott beszélgettünk vele.
Megdöbbentő részletességgel beszél az iraki börtönvilág borzalmairól, és az embercsempészek embertelenségéről. Feldarabolt, meggyilkolt börtönőr, hűtőkocsiban felejtett, betonkeverőbe ragadt menekültek – kegyetlen villanások egy olyan világból, ahonnan milliók várnak még a szabadulásra.
„Kurdisztánban, Kirkukban születtem. A családom egy része ma is ott él. Édesapám rendőr volt Moszulban, én a város melletti börtönben, a Badushban dolgoztam. A Badush Irak egyik legnagyobb börtöne, talán több tízezer négyzetméter, még Szaddam építtette. Ha egyszer oda bemész, soha többé nem jössz ki, ezt mondta róla.
Az épületben volt egy rendőrörs is, ahol amerikaiak is szolgáltak, tőlük tanultam meg angolul, később már én tolmácsoltam nekik. Tizennyolc éves voltam, amikor odakerültem. Akkoriban legalább négyezer rab volt ott, terroristák, jobb és rossz emberek vegyesen. A cellák tíz-tizenkét négyzetméteresek, mindegyikben legalább öt emeletes ágy, azaz tíz ember.
A Badushban sok börtönőr meghal. Esténként van a legtöbb támadás, amikor kinyitjuk az ajtót, és beadjuk az ételt. Kitörnek, támadnak, ölnek. Volt, amikor kés volt náluk, vagy leszedték a lepedőt az ágyról, és azzal fojtották meg az őröket. Amíg ott voltam, sok hasonló eset történt.
Egyszer Szaddam unokatestvére eljött a börtönbe, óriási terroristacsapat kísérte. A rabokat felsorakoztatták az udvaron, majd egy papírról olvastak fel neveket, kizárólag terroristákét. 130 embert vittek ki mindenféle papírozás nélkül, csak úgy. Mi meg csak ott álltunk és néztük. Végül is megtehették, többen voltak, mint mi.
A rabok sokat hazudnak, az őrökről is, például arra is azt mondják, hogy tett már szívességet, aki azelőtt soha. Lépésről lépésre, mindent kiderítenek az életedről. Egy idő után már rólam is tudták, hogy hol élek, hány testvérem van. Lehet, hogy ők a rácsok mögött vannak, de a rokonaik a terroristacsapataikkal odakinn.
Egyszercsak elkezdtek hívogatni. Fenyegettek, azt mondták, hogy megölünk, ha ezt vagy azt nem segítesz. Először csak két doboz cigit adtam be. Aztán megint megszólalt a telefonom. Te vagy Aram, aki Kirkukban lakik? – kérdezte egy hang. Drogot kellett volna vinnem, de erre nemet mondtam. Elkezdtem félni. Több barátomat, kollegámat is megölték már, amiért nemet mondtak.
– Mi történt velük?
– Mi olyan rendszerben dolgoztunk, hogy ugyanannyi szabadságunk volt, mint amennyi időt előtte benn voltunk. Ha egy hónapot, akkor utána egy hónap szabad. Moszultól Kirkukig három óra az út, ráadásul annyira rossz, hogy egyszerűen a munkanapok alatt nem érte meg hazamenni, addig minden kirkuki őr is a Badushban lakott. Benn úgyis minden megvan, ami kell, bármit megvehetsz.
Visszatérve a barátaimra, egyikük éppen szabadságra ment, amikor valahol Moszul és Kirkuk között tüzet nyitottak az autójára. Az úton már csak a holttestét találták meg. Egy másik barátom tudod, hogy halt meg?
– Nem tudom, elmeséled?
– Ő is a munkából indult haza. Beült egy taxiba, akkor láttuk utoljára. Najatnak hívták, ő is Kirkukban született. A családja égen-földön kerestette, aztán három hónap múlva feldarabolva kapták meg. A testrészeit belerakták egy hatalmas műanyagzsákba és odatették a szülei ajtaja elé. Pár nappal később az édesanyja belehalt a fájdalomba.
– Mit gondolsz, mi történhetett az alatt a három hónap alatt?
– Nyilván még életben hagyták, gondolom vallatták. Ha Irakban valakit elrabolnak a terroristák, mindent meg akarnak tudni, amit ő tud. Amikor őszintén elmondasz mindent, megölnek, többé nincs rád szükségük. Érted? Ha mindent elmondasz nekik, akkor is még több információt akarnak. Ha megkapták, megölnek, jön a következő áldozat. Aztán miután apránként belőle is kiszedték az információkat, vele is végeznek.
Tudod mit? Irak problémáját nem a terroristák, nem Szaddam, a kurdok vagy az arabok, hanem az amerikaiak okozták. Amikor erről van szó, mindenki csak a felszínt kapargatja, a háttérben meg Amerika kilopja az olajat. Ha Szaddammal végeztek, a terroristákkal miért nem?
– Ezzel most azt mondod, hogy Szaddam alatt minden jobb volt?
– Azt mondom, amit láttam. Amikor Amerika Irakba jött, akkor Irak a mélybe zuhant. Az emberek azt gondolták, hogy olyan normálisan fogunk élni, mint Európában, ha nem lesz Szaddam. De az amerikaiak rosszabbak, mint Szaddam, érted? Mindent megtesznek, amit csak akarnak, veled is. Ha azt mondják rád, terrorista vagy, akkor az vagy; ha azt hogy jó ember, akkor jó ember vagy. Ők csak Amerikát féltik, Irakkal nem törődnek.
Ki törődik Irakkal? Most senki. Szaddam idejében például senkinél sem volt kés. Ha valakinél kés volt, azt a Szaddam-rezsim megölte. Mindenki sírt, félt tőle, de kést nem hordott senki sem. Szaddam azt is mondta, ha én nem vagyok Irakban, Irakot eltapossák. Igaza lett.
– Visszatérve a terroristákhoz, veled mit tettek, amiért ellenszegültél?
– Először rám lőttek, aztán megpróbáltak felrobbantani. Akkor már elhittem, hogy valaki tényleg meg akar ölni. Otthon voltam Kirkukban, egyik barátommal ültünk a teraszon. Egy autó jött az úton, amikor odaért elénk, elkezdtek lőni. Két golyót kaptam, az egyik átment a kezemen, ahogy magam elé tartottam, a másik belement, azóta is ott van.
Nagyon sok mindent nem tudok megcsinálni, amit szeretnék, sokszor sportolni sem, mert pont izomba találtak, állandóan fáj a kezem. Ki kellene venni, de nem tudom, ennyi idő után lehet-e még, teljesen körbenőtték a szövetek. Nem sokkal ez után az eset után valaki bombát rakott a kocsim alá, amikor szabadságra indultam. Útközben robbant fel.
– Ez hogy lehetséges? Úgy értem, hogy nem vették észre a kollégáid?
– Köztük is voltak haragosaim. A rendőrségen és a börtönben összesen ötszázan voltunk kurdok, a többiek arabok. Közülük a legtöbben nagyon korruptak voltak. Hazudtak, drogot, sim-kártyát, telefont árultak a raboknak, természetesen nagyon drágán. Mi nem engedtük, hogy üzleteljenek, ezért nemcsak a rabok, hanem ők is haragudtak ránk, így rám is. Lehet, hogy egyikük volt, az is lehet, hogy csak félrenéztek, de tény, hogy ott került a bomba a kocsimba. Nem azonnal, útközben robbant.
Egy kirkuki fiú ült mellettem, akivel együtt mentünk haza, ő meghalt. Én túléltem, a bal oldalamon majdnem az összes bordán eltört, másfél hónapot voltam kórházban.
– Ezután végre békén hagytak?
– Dehogy. Szinte minden nap kaptam valami újabb fenyegetést a telefonomra, olyanokat, hogy „tudjuk, hogy nem haltál meg”, és „ne aggódj, úgyis megölünk”. Ahogy kijöttem a kórházból, ezeket az üzeneteket is megmutattam a főnökömnek, és azonnal felmondtam. Közöltem vele, hogy nem akarok itt dolgozni, soha többé nem jövök ide. Amikor a legelején mondtam neki, hogy fenyegetnek, először nem hitt nekem. Azt mondta, ne aggódj, férfiak vagyunk.
Aztán amikor meglátta a kezem, majdnem sírva fakadt. Amikor felmondtam, mondtam neki, hogy lehet, hogy férfiak vagyunk, de én itt többé nem leszek az. Rendes volt, kaptam tőle egy hivatalos papírt, amiben leírta, hogy mi történt velem, és kaptam egymillió dínár végkielégítést is. Ez körülbelül 800 dollár.
– Ezt kaptad, ennyi járt az életedért?
– Igen, ennyi. Csak a török vízum kétszáz dollár volt. Ott voltam egy hónapot, szerveztem, hogy Európába jöhessek. Persze nem volt nálam túl sok pénz, a nővérem férje segített. Az első adandó alkalommal visszaadtam neki, nem tudok tartozni senkinek. Soha nem hajlok meg ember, csak Isten előtt.
– A szervezés alatt az embercsempészeket érted?
– Igen, őket. Ha nem fizetsz, soha nem jutsz Európába. Én egy arab és egy kurd embercsempésszel üzleteltem. Olyan, mintha egy bazárban lenne az ember. Milyen országba akarsz menni? Bárhova elvisznek. Ha elkapnak, a rendőrség visszaküld Törökországba. Engem kétszer küldtek vissza, kétszer próbáltam meg újra, ugyanazzal az embercsempésszel. Benne volt az árban.
– A rendőrökkel mi a helyzet? Nekik is fizetni kell?
– Mindenkinek. Törökországban még nálam volt az útlevelem és érvényes vízumom is volt. A rendőrök egyből kiszúrják, hogy nem odavalósi vagy, akár az utcáról is elvisznek. Biztos, hogy találnak valamit, amiért fizetned kell. Ha rendben vannak a papírjaid, legfeljebb megvernek. Utálják, ha minden rendben van, mert akkor nem kapnak pénzt. Ha nincs útleveled, elvesznek mindent, amit csak tudnak.
– Hogy jutottál végül Európába, mennyit fizettél az embercsempészeknek?
– „Kacsahcsi” – mi így hívjuk őket kurdul. Tízezer eurót fizettem, hogy eljussak Európába. Köszönöm Istennek, hogy eljuthattam idáig. Három napot gyalogoltam Görögországig. Egy határközeli város parkjában aludtam, ott volt a gyülekező. Egy furgonnal jöttek értünk, a sofőr európai volt. Huszonnégyen voltunk a kocsiban. Minden állomáson éjszaka jöttek értünk. Néha megálltunk egy-egy benzinkútnál vizet venni, vagy ők vettek és behajították a kocsiba, mi meg szétosztottuk.
– Azért ez igazán figyelmes tőlük, hogy legalább vizet adtak.
– Ez megbeszélés kérdése. Ha nem fizetsz érte előre, nem adnak. Amikor kifizeted az utat, mondanod kell, ha ételt, italt is kérsz. Nyilván így drágább, de ha nem veszed meg, nem kapsz semmit. Felőlük akár meg is halhatsz, senkit sem érdekel. Tudod, milyen borzalmas dolgok történnek? Egyik barátom nyolcadmagával indult Európába. Az embercsempészek egy betonkeverő autó keverődobjába bújtatták őket.
A komp előtt a rendőrség megállította a kocsit és megkérdezte, hogy biztos nem rejtőznek-e a keverődobban emberek. A sofőr azt válaszolta, hogy nem, biztosan üres. Erre a rendőr azt mondta, hogy rendben, akkor mutasd meg, indítsd be. Amikor a keverődob elindult, mindenki meghalt. A sofőr lehet nem is tudott róla, hogy ott vannak, erről talán neki sem szóltak a csempészek.
– Hogy tudtad meg, mi történt, ha mindenki meghalt?
– A csoport másik fele egy furgonban várt a közelben, tőlük. Egyébként is, nagyon könnyen terjednek a hírek. Volt egy másik eset is, akkor 18 ember halt meg. Görögországból hajóztak Olaszországba, az embercsempészek a parton várták őket egy hűtőkocsival. Ahogy elindultak, a hűtő is automatikusan bekapcsolt, mindenki megfagyott.
Senki sem vette észre, mi történt, senkit sem érdekelt. Nem tehetsz semmit, mert ez az autó ilyen volt. Nagyon sok ember meghalt, higgy nekem. Az unokatestvérem két hete veszett a tengerbe valahol Törökország és Olaszország között.
– Nem Görögország felé menekülnek inkább?
– Mennek mindenfele. Ha Amerikába akarnál menni, oda is elvinnének. Azt kapod, amiért fizetsz. Vagy nem mindig. A legrosszabb, amikor a százeurós, kétszemélyes gumicsónakokba legalább egy tucat embert zsúfolnak. Az embercsempész nem megy velük, egyszerűen csak ellöki a csónakot a partról, megmutatja az irányt és ennyi. Őket nem érdekli, ha útközben meghalnak, ők már megkapták a pénzüket.
A csónakok meg nyilván túlterheltek, elég egy kisebb vihar, kitör a pánik, felborulnak, a legtöbben, akik benne ülnek, meghalnak. Az ott a nyílt tenger, abban nem tudsz rendesen úszni.
– Mit tudsz, mi történt az unokatestvéreddel?
– Ugyanez. Törökországból akart Görögországon keresztül Bulgáriába eljutni. Nagyon hideg volt, viharba kerültek. Beleesett a vízbe, azóta nem látta senki. Feleknek hívták, 35 éves volt. Csak normális életet akart, de belehalt.
– Sajnálom. Ezt eddig nem mondtad.
– Ez nem rólam szól. Mindannyiunkról. Túl sok mindent láttam már. Többé már nem vagyok fiatal. Minden, amiről beszéltünk, kilenc éve történt. Egyedül az útvonalak és az embercsempészek tarifái nem változtak.
Aram azóta Nyugat-Európában él. Befogadták, megkapta az állampolgárságot is. Beilleszkedett, éttermet nyitott. „Irakban be voltam zárva, minden, amiről hallottam, a gyilkosság, terrorista, bomba szavak körül forgott. Európában láttam először, hogy az emberek normális életet élnek. Istennek hála, minden megváltozott. Szeretem az új hazámat. Remélem, egyszer beléphetek a hadseregébe is. Ha meghalok, az sem baj” – mondja.
Moszult egy éve elfoglalta az Iszlám Állam, a Badushba civileket zárnak, és végeznek ki. Most a város egy hatalmas börtön, ahonnan nincs menekülés.
Szávuly Aranka
Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!
Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.
Idén az Átlátszónet Alapítvánnyal közösen, az Erste Stiftung támogatásával kerül kiosztásra „A szegénységről méltósággal” sajtódíj, melyet három éve indított útjára...
A Hintalovon Alapítvány idén második alkalommal készített éves összefoglalót a gyermekek jogainak érvényesüléséről hazánkban. Bár vannak pozitív változások, az...
Áprilisban folytatódott a sikkasztással, magánokirat-hamisítással és jelentős kárt okozó hűtlen kezeléssel vádolt hivatásos gondnok pere, melyet pótmagánvádas eljárásban csaknem...
