Bezárás
Egyéb

A családon belüli erőszak nem egyéni szociális probléma

A Norvég Civil Támogatási Alap és az Open Society támogatásával, „Intézményes fellépés a nők elleni erőszakkal szemben: problémák, kihívások, lehetőségek” címmel rendezett szakmai konferenciát a NANE és a Patent Egyesület december 2-án.

Az eseményen független kutatók arról beszéltek, hogy milyen veszélyeket rejt magában a kényszerláthatás gyakorlata a nőkre és gyerekekre nézve. A Patent szakértője a második éve tartó bíróságfigyelő program tapasztalait osztotta meg, a NANE egyesület pedig bemutatta egyetemisták számára készült új projektjét, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a szexhez mindkét fél egyértelmű beleegyezése szükséges.

Az eseményt Colin Bell, az Egyesült Államok magyarországi nagykövete és Arild Moberg Sande, a Norvég Királyi Nagykövetség képviseletvezető-helyettese nyitotta meg. Bell hangsúlyozta, hogy a nők elleni, vagy genderalapú erőszak – melynek egyik formája a családon belüli erőszak – az emberi jogok súlyos megsértése, és egy olyan, országhatárokon átívelő probléma, amely ellen mindannyiunknak fel kell lépnie. Kiemelte az áldozatokkal foglalkozó civil szervezetek szerepét, de megerősítette, hogy szükség van aktív kormányzati szerepvállalásra a nők elleni erőszak leküzdéséhez. Első lépésként ki kell mondani, hogy a probléma létezik, és a társadalom minden szintjén tudatosítani kell, hogy változtatásra van szükség: képzéseket kell biztosítani a döntéshozók, a segítő szakmákban dolgozók, a rendőrség és az igazságszolgáltatás tagjai számára, továbbá konkrét lépéseket kell tenni a megelőzés, az áldozatvédelem és az elkövetőkkel szembeni büntetőeljárás megvalósulásáért.

A világon minden harmadik nő esett már áldozatául esett fizikai vagy szexuális erőszaknak. Az esetek 95 százalékában az erőszak nők ellen irányul. A bántalmazás leggyakoribb formája a párkapcsolati- vagy családon belüli erőszak. Azoknak a gyermekeknek, akik mindennapos tanúi a családon belüli erőszaknak, jó esélyük van rá, hogy felnőve maguk is áldozattá, vagy bántalmazóvá váljanak.

„A nők elleni erőszak a törvény által büntetendő bűncselekmény, nem egyéni probléma” – fogalmazott Arild Moberg Sande, majd kifejtette, hogy ha az ENSZ 1979-ben elfogadott, a Nők elleni Diszkrimináció Felszámolásáról szóló Egyezményét (CEDAW) maradéktalanul végrehajtanák, megszűnne a nők elleni erőszak. “Az erőszak soha nem tolerálható – hangsúlyozta Sande, ezért támogatja Norvégia a női jogokért kiálló hazai civil szervezetek munkáját.

A kényszerláthatás hatásait vizsgáló kutatás eredményeit Galántai Júlia és Ligeti Anna Sára, a NANE egyesület által felkért független kutatók ismertették. A kutatók három kérdést vizsgáltak: egyrészt azt kívánták feltárni, hogy a bántalmazó kapcsolatból kilépő nők és gyerekek életében hogyan folytatódik a bántalmazás a szülővel való kapcsolattartáson keresztül. Másrészt azt vizsgálták, hogy az intézményeknek milyen szerepe van a bántalmazás fenntartásában, van-e jogi relevanciája a bántalmazásnak. Harmadrészt, érvényesülnek-e a kapcsolattartás során a gyermek mindenek felett álló érdekei, amennyiben azok ütköznek a szülő jogaival.

A kutatók kérdőíves és interjús felmérés segítségével arra az eredményre jutottak, hogy egy bántalmazó kapcsolatból kilépő nőnek minimális esélye (3%) van arra, hogy problémamentesen rendeződjön a gyermek(ek) szülői felügyelete vagy kapcsolattartása. Ezen túlmenően a nők 71%-a állította, hogy volt partnere számára a kapcsolattartás “lehetőséget ad arra, hogy bántson”. Egy 1995-ben készült tanulmányt idézve a kutatók megerősítették, hogy “a láthatás jó alkalmat kínálhat a bántalmazó számára, hogy a gyerek manipulásán keresztül fenntartsa az anya fölötti hatalmát és irányítását”.

Az interjús kutatásban az intézményi hatásokra sikerült rávilágítani, az egyik válaszoló például így beszél a gyámhivatalról: „…  van egy bántalmazó személy, az apuka, és van egy bántalmazó hivatal, ami a gyámhivatal. … Fenyeget, nem figyel oda a dolgokra, nem érti, miről beszélsz. … őket nem érdekli, hogy a gyerek miért nem akar menni, neki az a dolga, hogy a bírósági végzésben előírt láthatást bármi áron kikényszerítse. Ezért ő hajlandó megbírságolni, neki ez a dolga…” Egy másik interjúrészlet szerint a gyámhivatali ügyintéző azzal fenyegeti az anyát, hogy ha így folytatja, akkor kiskorú veszélyeztetése miatt kiemelhetik a gyereket a családból, sőt, akár az apánál is elhelyezhetik.

Mivel a gyermekek a válást követően az esetek túlnyomó részében – közös megegyezéssel – az anyánál maradnak, az ő dolga biztosítani a láthatást (kapcsolattartást) a másik szülő számára. Ha a láthatás meghiúsul, a hivatal rendszerint az anyát teszi felelőssé. Egy bántalmazott nő beszámolója szerint, a gyermek olyannyira ellenállt a kényszerláthatás teljesítésének, hogy „a földön fetrengett, elájult, szív-, mellkas-szorítása volt, rosszul lett, hasmenése volt, dobálta magát, rugdosta az ágyat, a falat, hogy ő nem akar menni, nekem meg ki kellett vinni – hát menni kell…”

Az anyák elenyésző része – a válaszadók csupán 4%-a – hajlandó csak megkockáztatni a pénzbírságot, amelyet a hivatal könyörtelenül kiszab az amúgy is nehéz helyzetben lévő szülőnek. A megkérdezettek gyakran arról számoltak be, hogy volt férjük rendszeresen feljelenti őket kiskorú veszélyeztetése, vagy a kapcsolattartás akadályozása miatt, sőt néha egészen elképesztő vádakkal állnak elő (például szexuális erőszak), amelyet a rendőrségnek természetesen kötelessége kivizsgálni. Ezek a bírósági és gyámhivatali eljárások nagyban megnehezítik egy bántalmazott kapcsolatból kilépett nő (és gyermeke!) továbblépési lehetőségeit, mindennapos akadályokat gördítenek elé. A kutatók elmondása szerint, a volt férjek általában eredményesen használják fel az intézményeket a nők ellehetetlenítésére, például a munkavállalás terén, hiszen hogyan tudná felelősen ellátni a munkáját az, akinek folyamatosan a hivatalban vagy a bíróságon kell megjelennie.

A Patent Egyesület második éve tartó bíróságfigyelő programjáról Sándor Beáta számolt be, aki szerint mind a projekt watchdog szerepe, mind annak konkrét eredményei nagyon fontosak a családon belüli erőszakkal szembeni küzdelemben. A program első egy évének eredményeiről már beszámoltunk tavaly. A bíróság monitorozását önkéntesek végzik, akik azt vizsgálják, hogy a tárgyalóteremben milyen mértékben tapasztalható az előítéletek, a bagatellizálás, vagy az áldozathibáztatás megléte a bíró részéről.

A beszámolók szerint a  monitorozók gyakran akadályokba ütköznek a feladatuk elvégzése során, például be sem jutnak a tárgyalóterembe: egyrészt, mivel a tárgyalási jegyzék nem nyilvános, nehéz tudomást szerezni a családon belüli erőszakot érintő – legtöbbször a gyerekek elhelyezéséről, vagy a kapcsolattartásról szóló – tárgyalásokról, másrészt a bíró kérésre elrendelheti zárt tárgyalás tartását, amit gyakran maguk a bírák javasolnak a bántalmazónak, és a monitorozók kizárásával jár. Ha mégis sikerül bejutniuk a tárgyalásra, a monitorozók azt tapasztalják, hogy a hosszú ideje fennálló előítéletek még mindig érvényesülnek, úgy mint: a bántalmazás kölcsönös, nem csak a férfi részéről történik; a férfiak fizikai, a nők cserében lelki terrort alkalmaznak; a családon belüli erőszakot úgysem lehet bizonyítani; a nő tudta milyen ember a férje, minek ment hozzá, vagy miért nem lépett ki, amikor rájött, és így tovább.

Sándor Beáta konkrét leírásokat is idéz, ahol a bántalmazottak a megszégyenítő, megalázó légkörről írnak: a bírónő „nem enged szóhoz jutni”, vagy „amikor nem tudtam arra válaszolni, hogy hányszor törte be az ajtót, a bírónő rámförmedt: érti a kérdést?!”. A bántalmazó gyakran azt akarja bizonyítani, hogy a bántalmazás kölcsönös volt, és egyfajta „eljárási zaklatás” keretében rágalmazások, viszontvádak hangzanak el, melynek eredményeként a bírák is „kétoldalú konfliktusnak látják a problémát, tőlem várják a megoldást.” A bíróság rendszerint nem veszi figyelembe a bántalmazás folyamatjellegét, az eseteket külön ügyként vizsgálják, és felhívják az érintettek figyelmét, hogy csak arról az egy esetről beszéljenek. Az is általánosnak mondható, hogy a büntetőügyi eljárást a polgári peres eljárás nem veszi figyelembe. Például egy volt férj ellen súlyos testi sértésért 6 hónapos szabadságvesztést szabtak ki, miközben a gyermekelhelyezésnél a bíróság ezt egyáltalán nem vette figyelembe.

Sándor Beáta szerint a változáshoz érzékenyítő képzésekre lenne szükség a bírák körében, ezek indítása azonban a Bírói Kar részéről komoly ellenállásba ütközik. Sikeres kezdetnek nevezhető viszont az ELTE Jogtudományi Karán futó, párkapcsolati erőszakról szóló program, ahol a hallgatók a jogi ismeretek gyakorlati alkalmazásáról, a hatékony segítségnyújtásról tanulhatnak, továbbá arra ösztönzik őket, hogy kiálljanak a társadalmi felelősségvállalásért.

Az esemény egyik kötetlenebb, humorosabb előadását Cserháti Éva, Lundy Bancroft: Mi jár a bántalmazó fejében c. könyvének fordítója tartotta. A kötet jól példázza, hogy egy biztos szakmai háttérrel, egyszerű struktúrával és könnyed stílusban megírt kézikönyv a szakemberek mellett az áldozatok és családtagjaik számára is rendkívül hasznos lehet. A szerző elkövetőkkel foglalkozó terapeuta, aki a foglalkozások során gyűjtött tapasztalatait összegzi művében. Olyan kérdésekre keres választ, mint „szándékosan csinálja?”, „miért mondja a bántalmazó partnerem, hogy én bántalmazom őt”, vagy „tényleg sajnálja?”, majd leírja a bántalmazó férfi típusait, végül zárásként felhívja a figyelmet arra, hogy

“Ha egyszer megfosztjuk a bántalmazókat a mentségek, torzítások és manipulációk leplétől, hirtelen sokkal nehezebbnek fogják találni, hogy megússzák a felelősségre vonást.”

A konferencián előadott még Rosa Logar az Európai Tanács GREVIO elnevezésű szakértői csoportjának alelnöke, aki beszélt az Isztambuli Egyezmény végrehajtását monitorozó bizottság működéséről, kiemelve az aláírást követő ratifikáció fontosságát, például Magyarország esetében is.

Az Intézményi Fellépés a szexuális erőszakkal szemben elnevezésű panelben a tavalyi gólyatáboros botrányokat követő, az ELTE ÁJK-n történt változásokról tájékozódhattunk Dr. Kiss Valéria beszámolójában, Paulik Mónika pedig a NANE Egyesület friss, az egyetemistákat célzó, Kérsz teát? nevet viselő kampányáról beszélt. A NANE kampányának célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a szexhez mindkét fél egyértelmű belegyezése szükséges. Aki alszik/ájult, az például biztosan nem kér teát, vagyis nem akar szexelni – ahogy az sem, aki nem válaszol az erre irányuló, neki feltett kérdésre.

Vitrai Barbara

Van egy remek karácsonyi ajándékötletünk: ajándékozz névre szóló Átlátszó Támogató Kártyát!

Havonta csak egy ezres: már csak 872 új előfizetőre van szükségünk ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozásúvá váljon.

Az Átlátszó Támogató Kártyát itt lehet megrendelni.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom