Tanuljunk adományozni – L. Ritók Nóra az Átlátszó Szocioblogon

fotó: Igazgyöngy Alapítvány
fotó: Igazgyöngy Alapítvány

 

A szegénységgel arányosan nő a szolidaritás az emberekben, de az adományozási kultúránk zavaros képet mutat.

800x500_
Adj SZJA 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka!
18516641-1-42

atlatszo.hu/azenadombol/

 

Mélyszegénységben élő családok és gyerekek esélyteremtésével foglalkozó civil szervezet az Igazgyöngy Alapítvány, melynek a vezetője vagyok. 1999 óta dolgozunk az egyik leghátrányosabb helyzetű kistérségben, a Berettyóújfalui Járás falvaiban. Korábban csak az oktatásban, nyolc éve a szociális munka területén is próbálkozunk változást generálni a leszakadó társadalmi csoportok életesélyeinek javításáért. Komplex modellfejlesztésünknek része a kríziskezelés is, amit különböző típusú támogatások segítségével végzünk.

Sokat tanultunk ez idő alatt az adományozásról. Mindkét oldal helyzetét, szándékát, hibalehetőségeit megismertük már. Látjuk a jó szándékot, az elvárásokat, megtapasztaltuk ennek az egésznek a vadhajtásait is. Tagjai vagyunk civil hálózatoknak, van képünk az országos lefedettségről is. Üdvözítő, hogy a szegénységgel arányosan nő a szolidaritás is az emberekben, ám az is világosan látszik, hogy az adományozási kultúránk mennyire zavaros képet mutat.

Az a problémahalmaz, ami a szegénységben élő, vagyis a fogadói oldalt jellemzi, rendkívül bonyolult, sajátos, átörökített szocializációval terhelt. Ennek fontos jellemzője az ún. tanult tehetetlenség, a maguk erejébe vetett hit hiánya, az elvárás, hogy a problémákat oldja meg más helyettük, mert ők, helyzetüknél fogva képtelenek rá.

A rosszul irányzott adományozás azonban könnyen segíti ennek az állapotnak a kialakulását, fenntartását, így a segítő szándék a nyomorúság konzerválásának eszköze lehet. „Csak” adni, kielégíteni a szükségleteket, önmagában nem segít. Úgy kell szervezni, hogy az lehetőséget adjon a változásra is. Az Igazgyöngy a „fejlesztő” segítségnyújtás híve. Persze ez nem egyszerű. Hiszen tudjuk, hogy számos esetben muszáj azonnal segítséget adni, a krízishelyzetek jellemzője, hogy azonnali megoldást igényelnek, nem mérlegelhetjük, hogy vajon önerőből mire lenne képes az illető, nem elemezgethetjük, vajon miért nem tette meg korábban, amit kellett volna.

Legnehezebbek azok a helyzetek, mikor a gyereken kellene azonnal segíteni, ugyanakkor látjuk, a szülők viszonyulása nem megfelelő. De lehet-e segíteni a gyerekeken a családok nélkül? Nyilván nem. Mi pl. óriási munkát fektetünk abba, hogy komplexen kezeljük a problémát, és minden hatást igyekezzünk úgy koordinálni, hogy a következő krízishelyzetek elkerülhetők legyenek, és a helyzet pozitív irányba mozdulhasson el.

Talán ebből is látszik, hogy az effajta, változást gerjesztő segítségnyújtás mennyire összetett feladat, és az is, hogy az adományok legjobb felhasználásához nélkülözhetetlen a terepen dolgozó, a viszonyokat, helyzeteket jól ismerő segítő szervezet, intézmény jelenléte. „Ismeretlenül”, a jószerencsére bízni a segítség teljesülését kockázatos dolog. Volt már olyan, hogy magát az uzsorást, vagy az adományokkal üzletelő személyt támogatott egy jószándékú adományozó, mivel nem volt helyi ismerete, és a facebookon terjedő segítségkérések igazságtartalmát távolról nehéz megítélni.

A cikksorozat további részei:

Hogyan adományozzunk? I. – Használt ruhák

Hogyan adományozzunk II. – A ruhaadományok célbajuttatása

De a másik oldal sem egyszerűbb. A többségi társadalomban leginkább a 19. századi szegénységkép él, amiben a fogyasztói társadalom hatásai nem értelmezhetők. A „tisztes szegénység” ideáját keresik sokan, a nagyszülői generációk spórolását, viszonyulását keresik a mai szegénységben is. Számtalan kérdés merül fel ezen az oldalon, elvárásokkal, pl. miért válogat? miért nem kell a divatjamúlt holmi? miért vágyakozik mobiltelefonra, mikor szegény? minek iszik kólát, kávét? miért nem köszöni meg rendesen? stb.

A jó szándék hamar elégedtelenségbe csap át, és sokszor a sztereotípiákat erősíti az adakozókban.  No és persze más gondok is vannak. Az adományozói  oldal nem ismeri a logisztikát, amivel az adományok célba juttathatók. Nem látják a segítségnyújtás sokrétű lehetőségeit. Sokan nem érzik a lomtalanítás és az adományozás különbözőségét. Az adományozás kampányszerű. Vannak, akik a magukban felépített „meseszerű” történetet szeretnék kivitelezni, a szegényeken való segítés sikeres, megható történetét, ám a valóságban ezek értelmezhetetlenek. Mások saját nárcizmusukkal nem tudnak mit kezdeni ebben az egészben.

Szóval, mindkét területen sok az elgondolkodtató, értelmezésre váró dolog.

Lehetőséget kaptam arra, hogy itt, ezen az oldalon blogot írhassak erről. Korábban, a megszüntetett Népszabadság Jótett mellékletében havonta jelent meg egy kis írásom az adományozás aktuális kérdéseiről, amit sokan figyeltek. Sokakban felmerült kérdésként is, hol folytatom majd? Nos, hát itt.

Folyamatosan szeretnék itt felvetni gondolatokat az adakozáshoz kapcsolódva, a mit? és a hogyan? kérdéseiről, remélve, hogy a terepi tapasztalat beépítésével olyan adományozás, olyan önkéntes segítés alakulhat ki, amiben mindkét oldal megtalálja magát, és pozitívan építkezik.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás. Részletek itt.

  • Titanilla Choma Varga

    Várom a folytatást !

  • Pém Mihályné

    Barthelemy, André: Cigányország útjain c könyvében olvastam először arról a jelenségről,hogy a.beszéd és a kommunikáció nem azt a szerepet játssza mint nálunk..Rengeteg nyelvi játékuk van amit mi fel se ismerünk már, a szolidak, kedvesek, mint a játékos nagyotmondás, a játékos sértegetés, és a durvák, mint a szavakkal megölni valakit, de ők ezt se veszik komolyan. Egyébként rendkívül gazdag . szóképekben és közmondásokban gazdag nyelvet használnak egyes cigány közösségekben, sok tájnyelvi szót,mintha egy század eleji nyelvezetet hallanánk Veres Péter regényéből. Ez is mutatja a kultúrák egymásra hatását, hogy a magyar paraszti nyelv most a cigány kultúrában köszön vissza. Mi mikor használtunk utoljára pl közmondást közbeszédben? .Egyszer megbíztuk a cigány faluban gondozottunkat Marikát, vigye át az adományt a szomszédba a tápszer adományt. Marika nagyon ódzkodott ettől, akkor úgy tettek hogy minek az nem kell, fújj, minek hozta, persze hogy kellett nekik, csak büszkék, és szégyen elfogadni valamit meg , mert aki csak úgy ad, az ” KUTYA ” ez egy kifejezés, senki se akar kutya lenni, és ezért mindig valamit valamiért kell adni.Kisebb kultúrsokk ért, amikor Gina fél órán keresztül rimánkodott, kérlelt, könyörgött, hogy ne legyek kutya, mert nem lehetek kutya, és ne és ne legyek kutya, vagyis ne vigyek csak úgy adományokat a szomszédba ! Nagyon szép szavakat használt, nem tudom utánozni..Csodálkoztam hogy beszélhet ilyen gazdag szókinccsel egy óvodás kislány, aztán kiderült, hogy negyedikes, csak kisnövésű. Eszembe jutottak az iskolások, akik visszautasítják a szemétszedést, mert ők nem kutyák… Kirabolják meglopják egymást, ez nekik nem olyan súlyos, nem kezelik olyan súlyosan …pl elment otthonról, eltűnt a pénze a kanala a szemüvege a gyógyszere..ez mindennapos, ezért kell valakinek otthona a házat őrizni, de akkor is figyelnie állandóan a saját rokona mit lop el,,,,és utána úgy tesznek mintha nem történt volna semmi…a gyerek, a nagyobb gyerek azért nem megy iskolába,mert vigyáz a házra..,,Az adás és elfogadás néhány kevésbé ismert aspektusát érintettem most….