Bezárás
Adományozás

Romantikus odafordulás a szegény felé, „happy end”-del? Az élet ennél bonyolultabb

Sokszor keresnek meg, hogy adjak tanácsot, mert megismertek egy nagyon nehéz helyzetben levő családot, és elkezdtek neki segíteni…egyre jobban elmélyültek benne, lakhatás megoldása, adósságrendezés, munkalehetőség nyújtása, stb., de igazából nem változik a helyzet. A család nem jut egyről a kettőre, még mindig tőlük várja a segítséget, de ők már erőtartalékaik végére értek… Most csalódottak, és kérdezik, hogy elrontottak valamit? Máshogy kellett volna? A válaszom többnyire az, hogy igen.

Az ilyen történet, hogy segítünk, és aztán megváltozik az életük, rendbe jön minden, és örökké hálásak lesznek a jótevőjüknek, meglehetősen ritka. Többnyire csak a filmekben látni ilyet, romantikus odafordulás a szegény felé, „happy end”-del. Az élet ennél bonyolultabb.

A segítők többnyire azt gondolják, aki fázik, annak tűzifa kell, aki éhes, annak étel, akinek nincs cipője, annak adni kell. Ez így is van, nem nézhetjük el a gyerekeket éhesen, fázva, hiányos ruhában. És felnőtt embertársainkat sem, akiknek az élet nem olyan lapot osztott, mint nekünk. Segítünk hát.

Ez a kríziskezelés. Ami megoldás lehet, egyszer, kétszer, átmenetileg. De változást nem hoz. Mert a változáshoz olyan attitűd kell, amivel a nehéz helyzetben levők általában nem rendelkeznek. Vágyakozás és erőfeszítés, akarat és kitartás. És ezt kialakítani nehéz, nagy türelmet igénylő kihívás.

ritoknori_32_2

Persze felmerülhet, hogy miért nincsenek meg ezek az élethez szükséges alapvető készségek? Hol veszett el? Vagy ki sem alakult? Nos, a válasz a családokban, az iskolarendszerben, a kedvezőtlen társadalmi folyamatokban, a rossz fókuszú szakpolitikai döntésekben együttesen körvonalazódik. Mert a család nem ad ehhez elég muníciót, mert a szülőknek sincs.

Ez a generációs szegénység hozadéka. Az iskola már a szülők generációját is érintetlenül hagyta, a társadalom inkább megbélyegez, hibáztat, és a „bezzeg az én nagyanyám” mondat még mindig általános, a szakpolitika meg igazából mindig csak a probléma szőnyeg alá söprésében volt jó. Együtt, mindez alakította ki azt, hogy most százezrek szakadnak le végérvényesen a 21. századi világtól, és csak nő a szakadék a társadalmon belül.

A leszakadás mellé pedig társul egy un. tanult tehetetlenség is. Valami olyasféle dolog ez, ami gyerekszerepben tartja a felnőttet is. „Én nem tudom, nem vagyok képes rá, nem értem, nem bírom” – érzések ezek, amihez párosul a segítségkérés, néha pánikszerűen. Ám ha párszor erre pozitív válasz érkezik, vagyis jön a segítség, akkor ez a helyzet könnyen konzerválódik. És a kérés marad, mint egyetlen kiút a bajból. Elmarad a körülnézés, az önálló megoldások felé mozdulás, csak az elvárás van, a másik felé, hogy oldja meg a problémákat. És ha belekezdett, akkor folytassa. Segítsen, a végkimerülésig, vállalja fel a másik baját, legyen felelős érte is.

A mi kapcsolatrendszerünkben is megjelennek néha egyes családok mellett ilyen segítők. Alaposan belebonyolódnak a probléma megoldásába. Meggyőződésük, hogy tudják a megoldást. De nem látják a család beágyazottságát a közösségbe, az előzményeket, a lehetőségeket, egyáltalán a működésüket, hiszen messze vannak, és egy pár látogatás nem ad hiteles képet róluk. Egy olvasat van meg nekik csak, a családé. És a kép egy olvasatban nem lehet teljes. Szólunk sokszor, hogy nem lesz így jó. Próbáljuk megmagyarázni, hogy így nem lehet jól segíteni, de nem hallgatnak ránk. A szándék, a családba és a segítő tervbe vetett erős hit elnyom mindent. Nem tudjuk őket megvédeni saját maguktól. Aztán mérhetetlen csalódottság az eredmény.

Cikksorozatunk korábbi részei itt olvashatók

Nemrég volt egy ilyen esetünk, messziről kezdte támogatni a családot egy illető, vett egy házat, amibe beköltözhettek, lett bútor, tűzifa, kályha, többnyire rajtunk keresztül, mert a pénzt azért nem merte odaadni nekik. Mi többször szóltunk, hogy nem lesz így jó, ez nem hoz így eredményt, mi is próbáltuk már, többször talpra állítottuk a családot, valameddig mindig működött a dolog, aztán hirtelen elhatározásból, egyik napról a másikra eltűntek a faluból. Pár hét múlva jöttek vissza, az asszony jött rögvest, hogy segítsünk, hülyeséget csinált, de nagyon megbánta, majd most más lesz, csak még egyszer segítsünk, stb. Nos, most is ez történt, a bútor, tv, mosógép árából elmentek, futotta ebből pár hétig, aztán jött a visszarendeződés, megint. Az érzés, hogy lám, mi megmondtuk előre, nem oldja fel bennünk sem a keserűséget. A segítő meg végképp padlóra kerül.

Aki segíteni akar, bárkin, vagy tegye azt segítő szervezeten keresztül, akiknek helyi tapasztalata van a helyzetről, és fogadja el a segítségüket, vagy, mielőtt belefog, alaposan tájékozódjon. Mert a krízishelyzeteknek előzményei vannak. Az nem úgy van, hogy valaki hirtelen kerül megoldhatatlan helyzetbe. Sok lépés vezet oda, hogy a kör bezárul. A problémákkal a családok egy intézményrendszerbe is beágyazódnak. Nem lehet kihagyni őket a megoldásból. És nem lehet ellenséges közegben valakinek a stabilizálódását elérni.

Ha ismerjük a helyi viszonyokat, ha képesek vagyunk az intézményrendszert is bevonni, akik foglalkoznak a családdal, ha nem csupán a krízishelyzetet nézzük, hanem a lehetőségeket is, akkor abban kell segíteni a családot, hogy elinduljon ezek felé. Hogy akarjon. Maga, önállóan, mert képes rá. Ritkán persze előfordul, hogy nincs megoldás. Ilyen is volt már, és lesz is még biztosan az Igazgyöngy történetében. De többnyire találunk utakat, amelyeken el lehet indulni a megoldás felé.

Ez lenne az igazi segítségnyújtás. Ha el tudjuk hitetni vele, hogy képes rá. És még akkor is hosszú az út a változásig. Lépésenként, türelemmel, sokszor újrakezdve. Csak az vállalkozzon rá, aki érzi, hogy képes erre.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom