Bezárás
L. Ritók Nóra

A szegénység bonyolult, nem várhatunk tündérmesébe illő változásokat

Az emberek úgy szeretnek segíteni, ha annak láthatják, sőt, a lehető leggyorsabban érzékelhetik az eredményét. Ezért népszerűek azok a segítségnyújtási formák, mint a meseolvasás beteg gyerekeknek, a játszóterek vagy óvodák udvari játékainak, kerítéseiknek festése, dekorációkészítés mesefigurákból a kórházi folyosó falára, és hasonlók. Mert itt hamar látszik a mosoly, az öröm, vagy a változás, ami jó érzéssel tölti el azt, aki időt, pénzt, energiát áldozott rá.

A szegénységben élőknél az efféle gyors változás ritka, itt hosszabb távon kell elköteleződni, és bizony, az is előfordulhat, hogy az eredmény nem látszik. Mert meg kell még támogatni a változást más oldalról is. És van úgy, hogy még ez sem elég.

Mikor valaki arra jelentkezik nálunk, hogy egy konkrét, szegénységben élő gyereket szeretne támogatni, akár a művészeti iskolai térítési díjának az átvállalásával, akár havi ösztöndíjjal, vagy bérlettámogatással, bármivel, mindig alaposan átgondoljuk, hogy olyan gyereket javasoljunk, aki remélhetőleg hozza majd a tanév végén a várt és elvárt eredményeket. De sokszor van úgy, hogy nem úgy alakul. Mert a helyzet, amiben a gyerek él, bonyolultabb annál, hogy ez a hatás elégséges legyen.

Mert a jól induló dolgokat annyi minden befolyásolhatja. Az amúgy is nehéz családokban új, előre nem látható problémák merülhetnek fel.

Például, hogy nem kapnak többet áramot a szomszédból, mert összevesztek, és a szomszéd úgy döntött, kihúzza a hosszabbítót. És esélyük sincs, hogy áram legyen náluk. Vagy, az apa messze utazik munkát vállalni, és egy hónapban csak egyszer jön haza. Az anya pedig egyedül nem bír el a népes családdal, a gyerekek elsodródnak, a kortárs csoportban a negatív hatással bírókhoz csapódnak, és nem bírjuk visszaterelni. Vagy, hogy a túlélési stratégia a bűn irányába visz, és börtönbe kerül a családfenntartó, ami, az előzményekkel együtt derékba töri a korábban még jól teljesítő gyerek tanulási előmenetelét. Vagy, a nagynéninél nagy nehezen stabilizálódott gyereknek váratlanul előkerül az anyja, és mindent felborít. A sor hosszan folytatható lenne, most, hogy írom, egymás után jutnak eszembe a sorsok, családok, gyerekek.

Aztán, az iskola maga is rásegíthet. Átkerülés az alsó tagozatból felsőbe (sokszor más épületbe is), ahol a korábban sokszor anyaként gondoskodó tanító néni helyét a ritkábban látott osztályfőnök foglalja el, és a két pedagógus helyett egy egész csapat tanár jelenik meg, új elvárásokkal, sokkal kiszámíthatatlanabbul, mint a korábbi években. Ha mindez egy szegregált iskolában történik, ahol a létszámban is halmozódó problémák másfajta viszonyulásokat eredményeznek, pedagógusban és gyerekközösségben egyaránt, ott még nehezebb megkapaszkodni a „jó tanuló” szerepben.

Így, amikor visszacsatolunk, nem számolhatok be mindig pozitív változásról. Néhol a stagnálás is óriási eredménynek tekinthető. Máshol a romlás ellenére is elégedettek vagyunk, mert látjuk, ahonnan érkezik a gyerek, onnan, még a rendszerben maradás is óriási teljesítmény.

Persze ezt, aki nem látja, nehezen érti. Nem érzékeli azt a rengeteg visszahúzó, ellenünk dolgozó elemet. Egyszerű üzenetet vár: segített, hát látni szeretné az eredményt. De mi nem hazudunk. Próbáljuk megértetni, megmutatni, hogy mennyire bonyolult a szegénység. Hogy értsék: nem várhatunk tündérmesébe illő változásokat.

Most is van, aki eljutott a 12. évfolyamig. Egy tantárgyból bukott, nem engedték ebből érettségizni, hiába próbáltunk mellé korrepetitort is szerezni, nem volt elég. Csalódás, persze, hiszen négy évig támogattuk, bíztattuk, mellette voltunk, ellenőriztük, mentoráltuk. Eddig nem bukott, eljutott idáig. Az utolsó lépcsőfokot nem bírta meglépni. Aki messziről nézi, azt mondhatja, kudarc. Mit ért a kiemelt figyelem, a törődés, a befektetett energia? Ráadásul a lányon, a támogatónak elküldött fotón, nem látszik semmi a nyomorúságból, csinos, az olcsó sminkben is dekoratív, mosolygós.

Ám mi látjuk azt is, ahonnan jött. És mi nem azt nem értjük, hogy miért nem sikerült eljutni a teljes érettségiig, hanem az az érthetetlen, hogyan jutott el egyáltalán idáig? Abból a valószerűtlenül kicsi, nyomorult házból, a szülői támogatottság teljes hiányával telt gyerekkorból, onnan, ahol a családban egyetlen minta sincs a másféle életről. Ahol minden visszahúz, minden azt üzeni: innen nincs menekvés.

Nem sikerült neki feltenni a koronát az erőfeszítéseire, a munkánkra… és sokat kell majd küzdenünk vele, hogy nekifusson még egyszer. Lehet, nem is sikerül majd. De akkor is. Majdnem végigcsinálta.
Próbálom a támogatóknak elmagyarázni ilyenkor, hogy az eredményeket itt másképpen kell nézni. Mert ismerve azt a közeget, ahol felnőtt, könnyen megjósolható, hogy a segítség nélkül mi lett volna vele. A testvére, akinek nem volt ennyi ereje, mutatja is. És az is eredmény, ha nem esik ki a suliból, nem szül a nagykorúság előtt, vagy nem kriminalizálódik. Hogy megpróbálta, és valameddig eljutott az úton. Mert ez is változás. Ez is mássá teszi. És segítség nélkül ez sem megy.

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom