A legkönnyebb azt gondolni, hogy egy generációs szegénységben élő, sok esetben funkcionális analfabéta, közmunkás szülőkkel rendelkező, az általános iskolában az oktatási szegregációnak kitett 14 éves gyerek a hibás mindenért.

A szegénységben a napi élethelyzetek megtapasztalása olyan tapasztalati tudást ad számunkra, ami mások számára nem látható, így a rendszerhez és a rászorulóktól távol élők elgondolásaihoz sajátos szempontokat tehet hozzá. Mert pontosan látszik például, hogy ahol a családi pótlék a napi megélhetést biztosító jövedelem a hónap adott szakaszában, ott az előre hozás segít ugyan a beiskolázásban, de a hiány a megélhetésben jelentkezik majd, és nagyon nehéz lesz e nélkül a következő családiig kihúzni.

Látjuk azt is, hogy a középiskolai továbbtanulás hogyan határolódik be az anyagi helyzet miatt. Mert a kollégium szóba sem jöhet, a beköltözéshez is rengeteg dolog kell, amit nem bírnak előteremteni, és a fizetendők, meg a hazautazások heti költségei is túl nagy kiadást jelentenek egy létminimum alatt élő családnak.

A „jobb”, ígéretesebb szakmát adó középiskolákban még ott vannak a kötelezően előírt befizetendők és megvásárolandók, mint az iskola nevével ellátott póló, nyakkendő, és egyebek, mindezek azonban még távolabb lökik azokat, akik amúgy is nehezen érnék el ezeket az iskolákat. Így is nő a szakadék, hiszen a „jobbaknál” a saját arculatteremtés, a hagyományok, a hozzájuk tartozóknak saját identitást adó elemek – amelyekhez a szülőktől támogatást szednek – növelik ugyan a vonzerejüket, de egyben szegregáló hatást fejtenek ki, hiszen pont ezekkel tartják távol a pénzteleneket.

Nekik marad egy másik típusú középiskola. Ahol tudják, nem is érdemes ezeket a befizetéseket kötelezővé tenni, úgysem lenne, aki befizeti. Mert az ő tanítványaik iskolaválasztásában két fő szempont van: közel legyen, és ne legyen plusz befizetési kötelezettség.

„Bejárósnak” lenni külön státusz. Reggelente hosszú sorokban mennek az állomásról az iskolák felé. Ebédet közülük szinte senki sem kér, esznek valamit otthonról, vagy majd, ha hazamennek. És bizony, sokaknak a bérlet megvásárlása is gondot okoz.

Sok apró tényező, amiben a szegénység mellett benne van az általános iskolából hozott tudáshiány, a deviáns viselkedéssel megtűzdelt kortárs csoport, az eszköztelen, az alapkészséghiányossággal megküzdeni nem tudó pedagógus, a jövőkép hiánya, ami mind odavezet, hogy a tankötelezettség elérése után lemorzsolódnak. 16 évesen kikerülnek az oktatási rendszerből, munkaerőpiaci szempontból értelmezhetetlen tudással.

Az általános iskolák közül még ma is sokan – ezt sosem értem miért – mint büszke eredményt kommunikálják, hogy tőlük mindenki továbbtanul. Pedig nem igazán tudok olyanról, aki ne tenné meg ezt, a tankötelezettség eléréséig mindenki beiratkozik a középiskolába, különben szankciók sora éri a családot. Az más kérdés, hogy jár-e iskolába. Ha túl sokat hiányzik, a figyelmeztetésekkel, családi pótlék megvonással, védelembe vétellel is könnyen kihúzza 16 éves koráig. És onnan végre legálisan is otthon maradhat. A lemorzsolódás kockázatának leginkább kitett gyerekek a generációs szegénységben élők közül kerülnek ki.
Mit lehet hát tenni? Nyilván azt nem tudjuk elérni civilként, hogy esélykiegyenlítő szerepét az iskolarendszer jobban betöltse. A középiskolában jelentkező problémák nem 14-15 éves korban keletkeznek, hanem sokkal hamarabb. Ott már nagyon nehéz tenni bármit is.

Próbáljuk hát kísérni a támogatottjainkat a középiskolában is. A kollégiummal elérhető középiskolákkal nem vagyunk túl eredményesek, de a „bejárósan” elérhető, közeliekben próbáljuk bent tartani és segíteni őket. Sokrétű munka ez, benne van a mentorálás, a kapcsolattartás az osztályfőnökkel, a családi támogatottság kialakítása és folyamatos megerősítése, a korrepetálás megszervezése, iskolaszer, ahol jó a tanulmányi eredmény, ott ösztöndíj biztosítása, odafigyelés a kapcsolatrendszerére, rá, folyamatosan és pozitívan megerősítve. Néhol az ebédbefizetést is bevállaljuk. És persze a bérlet árát is.

Lassan ment a híre ennek, ám ma már sok halmozottan hátrányos helyzetű gyerek keres meg minket szeptemberben, hogy tudunk-e bérletben segíteni. A két-háromezer forint közötti bérlettámogatások nyújtása az első kapocs a középiskolásaink követésére. Mert havonta bejönnek érte, visszahozzák a számlát, találkoznak az alapítvány munkatársaival. Beszélgetünk velük, ebből kiderül, milyen a viszonyulásuk az iskolához, milyenek a problémáik. És nekünk is feltűnik, ha valamelyikük a következő hónapban nem jön, ilyenkor megkeressük, ha még menthető a helyzet, segítünk.

Mert segíteni kell. A legkönnyebb azt gondolni, hogy egy generációs szegénységben élő, sok esetben funkcionális analfabéta, közmunkás szülőkkel rendelkező, az általános iskolában az oktatási szegregációnak kitett 14 éves gyerek a hibás mindenért. A sikertelenségéért, a viszonyulásáért, a tudatlanságáért. Problémáik hátterét, a szocializációjukat azonban kevesen látják át. A tünetek miatt rekesztődnek ki, az okok pedig kezeletlenek maradnak.

Lassan, de növekszik azoknak a gyerekeknek a száma, akiket a középiskola végéig el tudunk kísérni. A történet pedig sokszor egy bérlettámogatással kezdődik. Azzal, hogy valaki, ismeretlenül egy ilyen gyerek mellé áll, támogatja, hisz benne. Megadja neki az esélyt. Nem hagyja, hogy az első lépcsőfokon elvérezzen. Mert tudja, hogy még nagyon sok lépcsőt kell megmásznia a célig.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány.