Az adományozásban a kulcsszó a felelősség. Mi az, amit nyugodt lelkiismerettel adnánk tovább a gyerekeinknek, és mi az, amit nem vállalnánk be? Hol a határ adomány és szemét, segítség és veszélyeztetés között?

Az alap talán az, hogy döntsünk azokról a dolgokról, amelyeket használat után akkor sem adunk tovább adomány formájában, ha már nem kell nekünk. Ilyen például a fogkefe. Egy használt fogkefe nem jó adomány. Lehet, hogy sokak számára ez evidens, de többször kaptunk már adománycsomagban ilyet is. Megdöbbenéssel néztük mi is a láthatóan használt keféket, tartóban vagy zacskóban, gondosan összegyűjtve. Nem nekünk kellett volna kidobnunk, hanem annak, aki összegyűjtötte.

Előfordul, hogy valaki megkezdett kozmetikumokat küld. Általában sampont, tusfürdőt, többnyire fél flakonnal, néha rég lejárt szavatossággal. Ezek is a személyes higiéniát szolgálják, éppen ez sérülhet azzal, ha felbontott állapotban adják tovább. Néha bekerülnek ebbe az adománycsoportba bontatlan arckrémek, testápolók is, amelyek valószínűleg azért maradtak meg valakinél, mert ajándékba kapta őket, de valami miatt fel sem bontotta, és sokáig tárolta a szekrényben, most pedig úgy döntött, hogy adományként továbbadja. Így már kaptunk évek óta lejárt szavatosságú krémeket, vagy olyat, amin sehol nem volt fellelhető a gyártás időpontja. Ha ezt továbbadjuk, és valakinél valami bajt okoz, például allergiás reakciót, a felelősség minket terhel.

Nem jó adomány a megkezdett gyógyszer sem. Sok súlyos beteg után tetemes mennyiségű orvosság marad, amiért rengeteget fizettek, remélve a gyógyulást vagy a fájdalom csökkenését, ők pedig úgy gondolják, jól jöhet az még más, hasonló betegségben szenvedő embereknek – pláne ott, ahol az anyagi helyzet nem teszi lehetővé a drága pirulák megvásárlását. De egy civil szervezet nem vállalhatja fel ezt a felelősséget, és nem vállalja fel a kapcsolatrendszerben a háziorvos sem, mert nem szán rá többletmunkát, mivel a kibontott gyógyszer mindig hordoz egy bizonytalansági tényezőt is: mi van akkor, ha szennyeződött, belekerült más, lejárt szavatosságú szer, a dátum pedig nem látható egyértelműen. Ilyen esetekben éppen a segítő kerülhet bajba, hiszen a felelősség az övé lesz.

Ugyanez a helyzet a kibontott csecsemőtápszerrel is. Egyszerűen nem tudunk megbízni ezekben az adományokban, bármilyen jó szándék is legyen mögötte, hiszen hatalmas a kockázata. Talán családon belül megtesszük ezt, továbbadjuk a rokon gyereknek, de idegenek között nem működik, bizalmi alapon ez egyszerűen nem működtethető. Előfordul az is, hogy élelmiszerek is érkeznek felbontva, fél zacskó rizs, bab, tarhonya, vagy a tulajdonosnak nem az ízlése szerint való étel, amiről azt gondolja, hátha más szereti. De adományként ezekből is csak a bontatlan lehet megfelelő.

Aztán ott van a fehérnemű kérdése. Bugyit, alsónadrágot csak akkor adjunk tovább, ha nem használt. Zokni, harisnyanadrág, főleg a kicsiknél még használtan is jó lehet. Nagyon örülünk, ha valaki ezekre szán pénzt, és vásárol valahol nagyobb tételben új, leértékelt árut, és eljuttatja hozzánk. Nemrég valaki a NAV által lefoglalt és árverésre kínált holmik között talált nagy tételben gyerekzoknikat. Regisztrált a NAV Elektronikus Árverési Felületére, majd sikerrel licitált,  és elküldte hozzánk a ruhákat. Egész télen tudtunk ezzel segíteni a kapcsolatrendszerünkben levő gyerekeknek.

Az edényekről, ruhákról sokszor írtam már. Nehéz a határt meghúzni, sokaknál működik az „otthon még jó lesz” mint használati szint, és ez nagyon szubjektív lehet. Írtam már a játékokról is, de mindig muszáj megerősíteni, hogy a hiányos puzzle, társasjáték, a kitört kerekű kisautó, a hiányzó kezű baba, a szakadt meséskönyv, a félig kiszínezett színező, a felismerhetetlen játékalkatrészek nem jó adományok.

Említsünk meg még egyet a „nem” sorozatban. Itt főleg céges adományokra gondolok. Vannak olyan cégek, akik a veszélyes hulladékként kezelt, lejárt szavatosságú, vagy minőségileg sérült dolgokat szívesen adják adományba. Nekik mindenképp jó, hiszen fizetniük kellene a megsemmisítésért. Odaadják hát, akár azzal a céllal, hogy a rászorulók ezeket tüzeljék el.

Ilyenkor nagyon dühös vagyok. Mert a klímaváltozás problémájában gyakran emlegetik a szegényeket, akik szeméttel tüzelnek, és ezzel – azon túl, hogy a saját egészségüket veszélyeztetik – a légkört is szennyezik.

Ezzel pedig az a baj, hogy miközben senki sem jószántából tüzel szeméttel, hanem azért, mert nincs más lehetősége, addig ezeknek a cégeknek – akiket még a törvény is kötelez a környezetvédelmi szempontok betartására – csak vállalniuk kellene az ezzel járó költségeket, de azért, hogy több legyen a hasznuk, ezt nem teszik meg. Ezután valószínűleg úgy igyekeznek a lelkiismeretüket megnyugtatni, ha van ilyen egyáltalán, hogy segítenek a szeméttel.

Azt hiszem, ebben a bejegyzésben a kulcsszó: a felelősség. Ezt kell, hogy megértsük, és felelősen adományozzunk. Gondoljunk bele abba, mi vállalnánk-e a felelősségét a személyes higiénia vagy a gyógyszerek kérdésében a fent említett adományoknál? Nyugodt lelkiismerettel adnánk azt tovább a gyerekünknek? És gondoljuk át azt is, hogy az adományok kérdésében a globális környezeti problémákhoz milyen felelősséggel viszonyulunk.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány.