A háttérmunka, a raktározás és a megfelelő időben eljuttatott, megfelelő fajtájú és mennyiségű adomány része az esélyteremtő szervezet fejlesztő munkájának. Ezzel tudjuk óvatosan, türelemmel a változás irányába terelni az életüket. E nélkül nem megy.

Minden évszaknak megvan a maga hatása, amivel kríziseket generál. Talán a tél ebből a szempontból a legnehezebb, a fűtési gondokkal, ami hozzátesz még a váratlan helyzetek által előidézett megoldhatatlan helyzetekhez. Aztán ott vannak az életritmust másként irányító események, mint az iskolakezdés, vagy az ünnepkörök. Ezek között is a karácsony a legfontosabb, amikor talán a legnehezebb ünneppé varázsolni a nyomorúságot.

Az adományok is igazodnak ehhez a ritmushoz. A problémáról szerzett információk külön mozgásokat generálnak, de emellett az adományozóknak is külön életritmusa van. Ilyen az évszakváltás, amikor az átpakolt ruhásszekrényekből előkerülnek a kinőtt, vagy fölöslegessé vált ruhaneműk, amiket karitatív célra szeretnének felhasználni, vagy a költözések, hagyatékok, amelyek adományozható holmikat szabadítanak fel. Ez utóbbiak időpontja kiszámíthatatlan, és emiatt, valamint a szezonális ruhaneműk miatt, fontos a raktározás, hogy akkor adhassunk, amikor szükséges.

Mert azt kevesen tudják elképzelni, micsoda mélységben élnek emberek, mennyire hiányzik a tervezés képessége. Például ha nyáron adományoznánk téli cipőket, vagy kályhát, az tuti, hogy télre már sehol se lenne. A ruhák elhelyezéséhez ugyanis szekrényekre, a szekrényekhez térre lenne szükség, ráadásul olyan térre, ami igazodik az ott élők létszámához. Ám ez nincs meg, itt nincs szezonális átpakolása a ruháknak, itt csak a pillanat létezik, a napi, vagy heti igazodás az időjáráshoz, ez eseményekhez. Aztán eltűnnek a ruhák, mert sem lehetőség, sem képesség nincs a téli kabátok raktározására. Itt nem látni szépen összehajtogatott ruhákat, az otthoni és iskolába- vagy munkábajárós holmik elkülönítését sem, és nincs ünneplő ruhás polc sem. Ilyenkor, az évzárók idején még gyakran látni az utcán játszó gyerekeken az ünneplő fehér inget, blúzt, sötét aljat, de mire eljön a szeptember, már nem marad belőle semmi.

Tudom, elkeserítően hangzik mindez, és sokan nem értik, hogy ebben miért nem történik semmiféle változás. Ez egy összetett probléma. Nyilván hozzájárul egy olyan szemlélet, amely a nem ilyen viszonyok között szocializálódott emberek számára teljesen érthetetlen. Viszont ahogy megoldásokat keresünk, újra meg újra visszakanyarodunk a lakhatási szegénységhez, mint alapproblémához. A lakások berendezésében az ágyak kiszorítanak minden mást. Az, hogy nincsenek személyes terek, felelősségek a saját holmik iránt, sem felnőttben, sem gyerekben, mélyen beivódott viszonyulást okoz.

Egyszerre kell dolgozni a feltételek megteremtésén és a szemléletváltáson ahhoz, hogy változzon valami. Ez pedig egy hosszú, nagy türelmet és megértést igénylő folyamat, amelyhez állandó jelenlét, mentorálás szükséges. Mindezt egy bizalmi viszonyban,  a velük foglalkozó intézményrendszerhez – a gyermekjóléti szolgálathoz, óvodához, iskolához, védőnői hálózathoz – igazítva.

Ezért utalok mindig arra, mennyire fontos, hogy az adományozás ne csupán abból álljon, hogy valamihez hozzájuttatjuk a rászorulókat. Hanem legyen mellette feltételrendszer: fejlesztés, a pedagógiai és hatósági eszközök megfelelő, a családhoz illeszkedő ötvözése, továbbá közösségfejlesztés, jól látható, mindenki számára értelmezhető szabályokkal az élet minden területén.

Most, hogy vége az iskolának, a gyerekek szempontjából a táboroztatás a legfontosabb a generációs szegénység elleni munkánkban. Ilyenkor olyan adományokat kérünk, ami ebben segít. Ilyen a fürdőruha, törülköző, fehérnemű, utazótáska, póló, papucs, melegítő, hálózsák, és a tisztálkodóholmik. Az „ottalvós” kirándulásokból többnyire kimaradó gyerekeket mindennel fel kell készíteni egy ilyen útra. Sokan el sem tudják képzelni, mennyire hiányoznak a családokban ezek az alapvető holmik.

Mi is lassan tanultuk meg, hogy mi húzódik az olyan szülői mondatok mögött, mint „nem akar ez menni sehova”. De megtanultuk, hogy sorban, mindenre rá kell kérdezni. Együtt kell bepakolni a táskába, és mindenre rá kell írni a tulajdonos nevét. És arra a kérdésre, hogy „utána nekem adják?”, igennel kell felelnünk, akkor is, ha tudjuk, hogy a következő nyárra ebből már semmi sem lesz. Mert ekkor már hozzátettünk valamit a személyes tulajdonhoz, a felelősség fejlesztéséhez, egy másfajta értékrendhez.

A háttérmunka, a raktározás és a megfelelő időben eljuttatott, megfelelő fajtájú és mennyiségű adomány része az esélyteremtő szervezet fejlesztő munkájának. Ezzel tudjuk óvatosan, türelemmel a változás irányába terelni az életüket. E nélkül nem megy.

Jól adományozni nem egyszerű. Ha nem egy stratégiába rendezett fejlesztés része, akkor az adományozás sokkal inkább konzerválja a szegénységet, és nem az erőfeszítésre, a saját élethelyzetek javítására sarkall. Nem a tanult tehetetlenség csapdáját kell erősítenünk az adományokkal, hanem a motivációt, a lehetőségek megragadását, a biztonságérzetet. Ez pedig az adott család ismerete, a problémájuk beágyazódásának pontos feltérképezése nélkül nem lehetséges.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány.