Járványveszély van, az iskolák bezártak, az oktatás színtere az otthon lett. A tanárok távoktatásban, digitális úton szervezik az órákat, mindenhol, így a leszakadó térségekben is. Hogyan birkóznak meg a feladattal a szegregált iskolákban dolgozó tanárok és a segítő szervezetek?

Támogasd az Átlátszót szja 1% felajánlásával! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány

Logikus lépés járvány idején a távoktatás, és járható útnak tűnne, ha a társadalmi leszakadás ma nem érintene tömegeket, régiókat, egész országrészeket, és ha az oktatási rendszer mára betöltötte volna esélykiegyenlítő funkcióját. Ha így lenne, akkor kevesek számára lenne ott a nagy kérdőjel a tanév sikeres befejezését illetően. Nem aggódnának emiatt sem a családok, sem a pedagógusok.

A leszakadó térségben élőket azonban a lejtőn egyre gyorsabban rohanva érte a járvány. Nem igazán tudnak most kapcsolódni, csak ”elvannak” otthon. A rendkívüli helyzet a szegregálódó vagy szegregált iskolákat is a lejtőn lefelé csúszva érte, melyek eszköztelenül, szakemberhiánnyal küzdve, még a mindennapi iskolába járás idején sem tudták az oktatási fuknciójukat megfelelően betölteni.

Kettészakadt az ország, és a szakadék a távoktatással csak tovább növekszik. Mert, amíg a társadalom egyik része megfelelő fizikai, technikai, életvezetési, tudásbeli, tervezési, és szabálytartási kompetenciákkal képes megteremteni a biztonságos otthontanulás feltételeit, addig a kevésbé szerencsés felében ez lehetetlen.

Még azok is küzdenek a jelenlegi helyzettel, akiknek mindez adott, hiszen a szülők egy része home-office üzemmódban működik, és emellett kell a gyerekekkel napi négy-öt, néha még több órás tanulást megszervezni. Ez nem egyszerű, mert valljuk be, az önálló tanulás képességét még a legjobbaknak sem sikerült jól elsajátítania, hiszen az utóbbi évek oktatási elvásársai nem erre helyezték a hangsúlyt. Az iskolák, ahova az ő gyerekeik járnak, most rendre túltolják: a tanárok feleltetnek, dolgozatot íratnak, úgy tesznek, mintha menne tovább az oktatás, csak épp az osztályterem helyett a digitális térben történnek a dolgok.

De mi a helyzet a társadalom másik felében?

Kezdjük azzal, hogy az otthon tanuláshoz a fizikai adottságok sincsenek meg. Nem lehet nyugodt tanulási környezetről beszélni ott, ahol a szülők öt-hat gyerekkel élnek egyetlen szobában, ami most, mivel még fűteni kell, egyben a főzés, az étkezés, az alvás, és a mosás színtere is. Ilyen körülmények között leültetni a gyereket csendben tanulni, lehetetlen.

És a technikai adottságok? Az első héten feltett iskolai körkérdésre, hogy van-e a családban digitális eszköz (beleértve az okostelefont is), a válasz igen volt. Ma a telefon minden családban ott van, még a legszegényebbekben is. Nos, megvan a név mellett a pipa, akkor nincs gond, adott a szolgáltatók által nyújtott ingyenes internet, lehet kapcsolódni a Krétához! Hamar kiderült, hogy a családok zöme nem tudja mi az a Kréta, és nem tud hozzá kapcsolódni sem. Az iskolák ekkor új megoldásokkal próbálkoztak: holnapot és facebook-oldalt készítettek, hogy ezeken keresztül tegyék elérhetővé a feladatokat.

Mindhiába, mert sokaknak ez sem segített, nem tudták felvenni a fonalat. Mert az a tudás, amivel ezek a családok a digitális térben működnek, kimerül a kapcsolattartásban, a csetelésben, a szelfi-készítésben, és az élő videózásban (az ügyesebbeknél a cica-orr fotóra illesztésében), vagy a nagy életbölcsességek megosztásában, és persze a telefonon elérhető játékokban. Arra, hogy hogyan lehet letölteni egy feladatlapot, megoldani és feltölteni a megoldásokkal együtt, már nincs megfelelő tudás. Nem csak a fiataloknál, de a felnőtteknél sem. Hiába öntött annyi pénzt az Európai Unió a digitális szakadék felszámolásába, ennek most nyomát sem látni.

Marad hát a papíralapú feladatok gyártása és kiküldése, valamint az az elvárás, hogy a gyerekek megoldják és vissza küldjék a lapokat. De ez is döcög. Mert ahhoz, hogy önállóan megoldják a feladatokat, rendelkezni kellene némi feladattudattal, szabálytartással, napirenddel, tervezési képességgel, motivációval, és nem utolsó sorban, szülői segítségnyújtással. Ez azonban nincs meg.

A szülők maguk is úgy kerültek ki az iskolarendszerből, hogy az alapkészségeik nem elég erősek ahhoz, hogy segíteni tudjanak: gondot okoz az olvasás és a szövegértelmezés. Az otthontanulás kultúrája sem épült be a családokba, mert ha beépült volna, feltehetően a szülők is más életutat futnak be, és most biztos támaszt nyújtanának a gyerekeknek.

Így azonban nem tudnak sem támaszai lenni a gyerekeknek, sem partnerei az iskolának.

Azt gondolom, hogy ebben a társadalmi csoportban új ismeret átadásról, bevéséséről nem beszélhetünk a tanév hátralévő részében. Hogyan is tudnának megérteni matematikai képleteket, történelmi összefüggéseket, informatikai lépéseket, hogy az idegen nyelv tanulásáról ne is beszéljek? Ebben a helyzetben a gyakorlás, a szintentartás lehet a maximum elvárás.

Mit lehet tenni, hogyan tudunk segíteni? Sokan úgy gondolják, hogy digitális eszközökkel kell ellátni a gyerekeket. Ez remek ötlet, amennyiben a feltételek adottak hozzá. Például van elég áram az eszközök feltöltéséhez, elérhető internet, és tudás a használatukhoz. Ez talán felső tagozatban elképzelhető, alsóban azonban ehhez is kellene a szülői segítség. Azé a szülőé, akinek viszont nincsenek digitális kompetenciái a tablet, vagy a számítógép használatához.

További akadály a megfelelő fizikai környezet hiánya, a kisebb testvérek a szobában, és a nagy kérdés, hogy ki fog segíteni a tablet vagy a laptop működtetésében? Ehhez is szükség lenne betanulási időre, amit most szintén távoktatásban kellene megoldani, sok esetben egy olyan pedagógusnak, akinek magának sem ez az erős oldala. Egy szegregált iskolában az informatika tanár képtelen ezt a feladatot megoldani, ha van egyáltalán informatika tanár az iskolában.

Persze valamit tenni kell, hiszen még csak április eleje van. Ahol adott némi digitális tudás, ott jó lenne eszközt is kapni. Sok helyen szükség lenne egy megfelelően működő telefonra is, mert sok családnál ez is gondot okoz, hiszen a készülékek ebben a közegben nagyon gyorsan amortizálódnak. Ahol pedig nem rendelkeznek elég tudással, ott marad a telefonon, vagy messengeren történő tanítás. Ez viszont nagyon időigényes és meg sem közelíti a digitális osztálytermi tanítás színvonalát.

Mi is küzdünk a távoktatás problémájával, és kizárólag úgy tudunk elérni bármit, ha a tanárok személyesen tartják a kapcsolatot a diákokkal. Mi pedagógusok is sokat tanulunk ebből, hétről hétre okosodunk, kísérletezünk, feladatokat dolgozunk ki, majd át, folyamatosan támogatjuk egymást és a tapasztalatot cserélünk.

Ráadásul az oktatás csak egy apró szelet ebben a rendkívüli helyzetben. A tartalék nélküli családok, a munkájukat elvesztett családfenntartók, a lakhatási szegénységben, összezártan élők között növekvő feszültség, a szabálytartás hiánya, a létbizonytalanság, a félelem, mind kezelendő probléma. Krízishelyzetek sorával kell most megbírkóznia a segítő szervezeteknek. Most mindannyiunk számára a legfontosabb a pénzbeli támogatás, hogy a lehető legkevesebb érintkezéssel tudjunk segíteni. Épp ezért postán, vagy csomagküldő szolgálattal küldött tárgyi adományt most nem tudunk fogadni. Kivételt teszünk viszont a digitális eszközökkel, illetve az üzletekből egyenesen küldött fertőtlenítőszerekkel, tartós élelmiszerekkel. Ezeket továbbra is változatlanul várjuk.

A legfontosabb az élet védelme. Utána rögtön a tanulás következik.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány.

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!