Nőhet a szakadék a diákok között, a fiatalok alapvető, iskolában elsajátítható készségeket felejthetnek el, de a gyermekvédelem és a minőségi éhezés kérdése is felmerül az intézmények ideiglenes bezárása kapcsán. Pedagógusokat és szervezeteket kérdeztünk a távoktatásról.

Támogasd az Átlátszót szja1% felajánlásával! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány

Az általános és középiskolás tanulókat a kormány március 16-tól „hazaküldte”: sok országhoz hasonlóan a koronavírus-járvány miatt bezárták az iskolákat. Azóta hivatalosan digitális távoktatás folyik, jellemzően elektromos eszközökkel, de ez nem minden diáknak megoldható. A tanárok felügyelete nélkül sok diák veszik el az anyagban, az iskolában is figyelemhiányos gyerekeknek az otthoni felkészülés szinte lehetetlen, a szülők segítsége nélkül a fiatalok csak bukdácsolnak a tanulnivalóval, ha nem adják fel. A személyes tér, az ellátás és eszközök hiánya szintén nehézségekhez vezethet. A hátrányos helyzetű gyerekek, a mélyszegénységben élő családok helyzetét csak megnehezíti ez a rendszer.

Ugyanakkor ez az új helyzet sokat tanít a tanároknak, a szülőknek és a szervezeteknek is: a kapcsolattartás sok helyen felélénkült közöttük, ami hosszútávon a diákok érdekét szolgálja. Néhány helyen azt remélik, hogy a most beépített pozitív módszereket hosszútávon is meg tudják majd tartani: az online, egyéni oktatás, a házi feladatok közös írása később is működőképes és hasznos lehet például a hátrányos helyzetű gyerekek tanulásában. A most beszerzett elektronikus eszközöket és informatikai tudást pedig a jövőben is tudják majd használni.

A csepeli Burattino Általános Iskola, Gimnázium és Gyermekotthon igazgatóját, Kendeh Gusztáv vidéki, hátrányos helyzetű diákokkal foglalkozó pedagógust, az Indahouse Egyesületet, a BAGázs Közhasznú Egyesületet, az Igazgyöngy Alapítvány alapítóit, és az Age of Hope Gyermekvédelmi Alapítvány elnökét kérdeztünk arról, hogy milyen lemaradást szerezhetnek a távoktatási időszakban a diákok, milyen nehézségekkel vagy pozitív történetekkel találkoznak, illetve hogyan tudják a gyerekek előrehaladását, a pedagógusok munkáját és a szülők helyzetét segíteni.

A kulcs: személyes kapcsolat minden gyerekkel

Sok családban és a gyermekotthonokban probléma a megfelelő számú és minőségű eszközzel való ellátottság – még a fővárosban is. A diákok jelentős részének nem áll rendelkezésére laptop, asztali gép, tablet, de még okostelefon sem, így ők értelemszerűen nem tudják az online feladatokat  elvégezni.

„Igyekszünk gondoskodni minden Burattinos gyerekről.” – mondta el Mezei Katalin, a csepeli Burattino Általános és Szakképző Iskola, Gyermekotthon igazgatója. „A gyermekotthonokba az iskola gépterméből vittünk eszközöket, a családok valamilyen számítástechnikai eszközzel való ellátását pedig támogatók, jóakarók, barátok segítségével oldottuk meg, sajnos közel se kielégítő módon. A gyerekek 50-, és ha a gyermekotthonokat is beleszámítjuk, 60 százalékának csak okostelefonja van.”

Az igazgatónő úgy látja, hogy a Burattinoban nem működik az, ha kiadják a feladatot, és a gyerekek bármikor megoldhatják azt, ezért már az iskola bezárása előtti utolsó napon beszéltek minden szülővel, és a lelkükre kötötték, hogy tartsák a gyerekeket a gép előtt reggel 9 és délután 1 között. Az osztályok Messengeren, Google Classroom-on, Meet-en és Facebook-csoportokban tartják a kapcsolatot. Ha egy diák nem jelenik meg az órán, a tanárok rögtön értesítik a szülőket.

„A szülők nagyon segítőkészek.” – emelte ki. „Eleinte nehéz volt a nem bejelentkező gyerekeket összegyűjteni. Volt, hogy a pedagógusoknak személyesen kellett kimenni a lakásra, hogy megtudják, mit csinál, hol van. Így derült ki, hogy van család, ahol eszköz nincs, van, ahol a net nem működik. De a második hét végére elrendeztük az összes hiányzót.”

Hozzátette, hogy nagyon sok olyan szülő van, aki nem tud a gyerekének segíteni, főleg az első és másodikos diákok mellett. Viszont elmondta, hogy az egyéni, személyre szabott oktatás – ami a Burattinonak békeidőkben is fontos erénye –  online is megvalósul, az iskola fejlesztőpedagógusa pedig a tanórák után virtuálisan találkozik a diákokkal, és extra feladatokat ad nekik.

Ennek az új rendszernek fontos mozgatórugói a pedagógusok: „A tanítás most úgy megy simán, hogy a tanárok sokszor még éjjeli fél egykor is a gépeknél ülnek, és csinálják a másnapi feladatokat.”

„Ezek nagyon izgalmas idők, nagyon nagy tanulás mindenkinek, gyereknek, felnőttnek. A Burattino-ban a személyes kontaktust fenn kell tartani, nehogy eltűnjenek szemünk elől a leginkább rászorulók, akik mögött nincs szülői segítség.” – mondta végül az igazgatónő.

Az oktatási rendszer reformjára lenne szükség

Az InDaHouse Egyesület önkéntesei Borsod megyei roma gyerekeknek tartanak foglalkozásokat. Összesen 47 családdal vannak kapcsolatban, ebből 31-ben vannak iskolás korú gyerekek. Benkő Fruzsina, az Egyesület alapítója és elnöke elmondta, hogy közülük csak 11-nél voltak adottak adigitális oktatás feltételei, ezért nekik 20 háztartásban kellett segíteniük eszközökkel.

„Körbejártuk a családjainkat, megkérdeztük, hogy mennyire férnek hozzá számítógéphez, telefonhoz, internethez, hogy mivel rendelkeznek. Ez a könnyebben megoldható rész volt.”

A nagyobb probléma a hátrányos helyzetű gyerekek tanulási képességével és készségével van. Az InDaHouse többségében olyan gyerekekkel dolgozik, akik nehezen koncentrálnak, akik ritkán készítenek házi feladatot, a tanárok szerint nem figyelnek, nem jegyzik meg az anyagot.

„Mi is azt tapasztaljuk, hogy nehezen ragadnak meg a dolgok.” – mondta Benkő. „Szerintem inkább az a baj, hogy az oktatási rendszert és a hátrányos helyzetű gyerekek oktatását nem reformálják meg a döntéshozók. Ennek elszenvedői a tanárok és a gyerekek. A tanárok azért, mert nem lettek felkészítve arra, hogy egy olyan osztályban tanítsanak, ahol csak három gyerek tudja követni a tananyagot. A gyerekek pedig azért, mert nem fejlődnek.” 

Hozzátette, hogy nagyon sok családban a szülők is csak alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek, gyakran nem tudnak együtt tanulni a gyerekekkel. Ezekben a háztartásokban nem tartozik a mindennapi gyakorlatok közé az, hogy a gyerek otthon tanul, készül az óráira, bepakolja a táskáját.

„53 iskolásunk van. 34 gyerekkel mi foglalkozunk napi szinten, tizennéggyel a szülők tudnak tanulni, de velük is folyamatos a kommunikáció: szólnak, ha elakadnak. Öt olyan gyerekünk van, akikkel azért nem tudunk tanulni, mert a szülők nem együttműködőek. Ebben az öt esetben viszont gyermekvédelmi probléma is fennáll, hiszen ők elhanyagolt helyzetben élnek.” – mesélte.

Kiemelte, hogy a gyermekvédelem sem működik úgy, ahogy az erre vonatkozó törvények szerint működnie kellene: „Ezek a gyerekek most hónapokig élnek felnőtt szakemberek segítsége nélkül. Most mi sem tudjuk őket látogatni a járvány miatt. De civilként hiába is mennénk oda, nincs hatósági jogosítványunk. Akinek van, az pedig nem teszi a dolgát, leginkább strukturális problémák miatt: mert nincsenek elegen.” 

„Ha egy szociális munkás egy faluban kéthetente két órát tud tölteni, akkor nem tud segítő kapcsolatot ápolni a legproblémásabb családokkal.”

Akadnak pozitív történetek is: Benkő mesélt egy olyan, hétgyerekes családról, ahol a szegénység és zsúfoltság ellenére minden nap megoldják, hogy az önkéntesük tanulni tudjon a potenciálisan diszleksziás kisiskolás diákkal, amiben a szülők is aktívan segítenek.

Az Egyesület munkáját most gyorsan át kellett alakítani: az önkéntesek normális esetben készségfejlesztéssel foglalkoznak. Személyesen szoktak találkozni a diákokkal minden hétvégén, személyre szabott feladatlapokat oldanak meg együtt. Most ehelyett minden nap online kommunikálnak a diákokkal, együtt oldják meg a házi feladatokat, próbálják megérteni az új anyagot.

Ezért szoros együttműködésre van szükség a tanárokkal. Benkő kiemelte, hogy ez egy sikersztori: a válság óta egyre erősebb az együttműködés annak ellenére, hogy az elmúlt években a helyi pedagógusok közül többen szkeptikusak voltak a fővárosi önkéntesekkel kapcsolatban.

Szeptember óta az InDaHouse önkéntesei megpróbáltak többet járni a fogadóórákra, többször találkozni a pedagógusokkal. „Ez a lehető legjobbkor jött, mert most már tényleg nagyon szoros az együttműködés a legtöbb tanárral. Tudják, hogy segítünk, már kaptunk elismerő szavakat is.” 

„Azt gondolom, hogy a távoktatás pozitív hozadéka lehet az, ha a szülők látják, hogy mit, hogyan kell tanulni. A tanárok pedig arra figyelnek fel, hogy a gyerekek milyen környezetben élnek, hogy honnan járnak iskolába. Ez az összeköttetés mindenképpen a gyerekek javára válik.”

Itt online órákkal nem lehet megoldani a tanítást, hiszen még azoknál a családoknál is, ahol van elég eszköz, nem tudnak végtelen internetet használni arra, hogy különböző platformokon tudjanak beszélni.

„Az első hét nehéz volt, akkor azt hitték, hogy szünet van. Nehéz volt őket megtanítani arra, hogy ha nem tanulnak minden nap, akkor nagyon le fognak maradni. Ez mostanra már beállt, a legtöbben belátták, hogy minden nap készülni kell.” – mondta Benkő Fruzsina.

Viszont kiemelte azt is, hogy az InDaHouse-os gyerekek szerencsés helyzetben vannak, mert kaptak eszközt, internetet. Az InDaHouse közvetítésével más, környékbeli iskolák és háztartások is kaptak elektronikus eszközöket, de még mindig vannak olyan házak, ahova a falugondnok juttatja el papíron a feladatokat az ebéddel együtt.

Benkő szerint ez a rendszer egyáltalán nem fenntartható: a 130 önkéntesből most 50 tanul a gyerekekkel a munkája, családja mellett. De ők sem tudják a pedagógusok munkáját hosszú távon helyettesíteni.

„A tanárokat nem szabadna magukra hagyni, meg kéne hallani a hangjukat. Például az olyan osztályokban, ahol csak három gyerek érti meg az anyagot, pedagógiai asszisztensek kellenének, akik segítenék a tanár munkáját.” – mondta. –„Mi ennek az ötven gyereknek tudunk segíteni. De az 1300 magyarországi cigánytelepen élő több tízezer gyereknek nem.”

Veszélyben vannak azok a készségek, amiket az iskolában sajátítanak el

Kendeh Gusztáv egy vidéki Egységes Gyógypedagógiai és Módszertani Intézmény (EGYMI) pedagógusa, egy nyolcfős, szakiskolás osztály osztályfőnöke. Az intézmény tanulói hátrányos- vagy halmozottan hátrányos helyzetű és enyhe-, középsúlyos- és súlyos értelmi fogyatékos fiatalok.

Ő azt mesélte, hogy az utolsó tanítási napokon az iskolában a fenntartó bekérte tőlük, hogy milyen informatikai eszközellátottága van a diákoknak. Kendeh osztályában minden tanulónak van internetelérése és telefonja is, de egyéb informatikai elektromos eszköz csak pár diáknak áll rendelkezésére.

Kiemelte viszont, hogy az iskola diákjainak otthoni tanulásában a tér hiánya jellemző probléma: van háztartás, ahol öt gyerek próbál két szobában tanulni. A házakat, amikben élnek, nem állandó használatra alakították ki, eddig csak aludni jártak haza, most viszont egész nap bent kell lenniük – a személyes terek lényegesen lecsökkentek, vagy egészen megszűntek. Mivel sokan kollégisták, különösen megviselheti őket és szülőket is az otthonlét, már csak az étkezések miatt is.

„Még a gyerekek ellátása is nagy feladat, nemhogy a tanulás. Jónéhány szülő is az iskolánk diákja volt korábban, velük sem mindig egyszerű.” – mondta Kendeh.

Ő attól tart, hogy a szülők számára a nyár lesz válságos. A legtöbben képzetlenek, és most elvesztették a munkájukat. Nyárra azzal fognak szembesülni, hogy legalább fél évig nem tudnak dolgozni – még akkor sem, ha lenne rá lehetőségük, hiszen a gyerekeket nem tudják otthon hagyni. Az iskolában ezért azt remélik, hogy a nyári hónapokban tudnak majd felügyeletet szervezni.

Az iskola igazgatója mindenkinek azt az utasítást adta, hogy legfeljebb két felületen próbáljanak kommunikálni a diákokkal. Az osztályfőnökök kvázi törzsfőnöki címet vettek fel, ők irányítják az osztályt – ebben az esetben Facebook-on és Gmail-en.

Kendeh Gusztáv kiemelte annak a fontosságát, hogy nem szabad a gyerekek kezét elengedni. „Ebben az osztályfőnököké a legnagyobb szerep, főleg a szakiskolában, ahol már minden gyerek túl van a tanköteles életkoron. Nagyon vékony a jég, amin haladnunk kell.” – mondta.

Ha nem adnak elég leckét, a gyerekek valószínűleg hátat fordítanak a tanulásnak, a dolog elveszíti komolyságát. Viszont ha túlzásba viszik a feladatokat, akkor a diák dühös lesz, esetleg falhoz vágja a telefont, a füzetet, és abbahagyja a kapcsolattartást.

„Ezeknek a diákoknak semmi egyéb esélye nincs arra, hogy szakmát szerezzenek iskolarendszerű képzésben. Innen már sehova nem veszik át őket, ameddig csak lehet, tartani kell őket a rendszerben. Itt kell fenntartani az érdeklődést, a motivációt. Kellő mennyiségű és minőségű feladatokkal ellátni őket, amit rövid határidőre vissza is kell kérni és lehetőleg azonnal értékelni is.”

Hogy mennyire fenntartható a távoktatás? Kendeh Gusztáv szerint nem lenne szerencsés, ha sokáig nem tudnának bejárni az intézménybe.

„Már így sem azok a gyerekek fognak visszajönni az iskolába, akik elmentek onnan.” – mondta. Amellett, hogy néhány tárgy így könnyen elsikkadhat, probléma lehet az iskola, mint intézmény hiánya is: a személyes találkozások, az instant reakciók nélkül olyan készségek is elveszhetnek, amik nem a tananyag részét képezik, de az iskolai élet fontos részei.

„Az a furcsa helyzet állt elő, hogy az én diákjaim, 17-20 éves fiúk is azt írják, hogy hiányzik a suli, a gyakorlat.”

Tűzoltás helyett tartós megoldás

A BAGázs Közhasznú Egyesület munkatársai két romatelepen élő felnőttekkel és gyerekekkel dolgoznak, Budapesttől 50 kilométerre: Bagon és Dányon.

„Az első és legfontosabb probléma, hogy digitális eszközök gyakorlatilag nincsenek. Ha valakinek van telefonja, az általában nyomógombos. De ha valakinél okostelefon van, akkor is valószínű, hogy nincs internete, vagy gyorsan elfogy.” – mondta el Both Emőke, az Egyesület alapítója.

„A másik baj az, hogy a tanároknak egyik napról a másikra kellett a digitális oktatásra áttérni, így nem volt idejük felkészülni. Sokan ezt azzal oldják meg, hogy a tankönyvet adják fel – ez nem csak a vidéki iskolákra jellemző. Így készülni még olyan szülőkkel is nehéz, akik tudnak segíteni. De ott, ahol a szülők nem képesek arra, hogy segítsenek a gyereknek, szinte lehetetlen így tanulni.” – mondta Both. Viszont kihangsúlyozta, hogy emiatt egyáltalán nem a tanárokat hibáztatják, akiknek szintén gyorsan kellett alkalmazkodniuk a távoktatáshoz és az azzal járó nehézségekhez – és úgy veszik észre, hogy szerencsére akad ilyen téren pozitív példa is.

Az Egyesület tagjainak a pedagógusokkal jó a viszonya: nekik is segítséget nyújtanak az online programok használatában, aminek (valamint a telepieknek eljuttatott eszközöknek) köszönhetően már közvetlen szülő-tanár videóhívások, egyeztetések is elindultak. Ez a tanároknak is plusz energia, de hosszabb távon ez lehet a megoldás a telepen élő gyerekek távoktatásában – bár egy civil szervezet külső segítsége nélkül ez nem megoldható.

Mivel a szülőkkel is foglalkoznak, így velük is jó a kapcsolatuk, szoros az együttműködés. A felnőtt-mentorálás és a munkaerőpiaci programok következményeképpen a térségben sokan tudtak elhelyezkedni olyan munkakörökben, ahonnan most sem rúgták ki őket. Így itt inkább az a probléma, hogy a szülők nem tudnak otthon maradni és foglalkozni a gyerekekkel.

Első és második osztályos gyerekekkel a Bagázs munkatársai már másfél éve foglalkoznak folyamatosan és rendszeresen, a náluk már bevált feladatokkal, módszerekkel könnyű volt átállni az online tanulásra, és most ugyanezt próbálják bevezetni az idősebbekkel is.

„A gyerekek le vannak maradva, gyakran nem tudják a tankönyvet önállóan értelmezni. Nincs mellettük senki, aki segítene megérteni az anyagot, vagy visszajelezne a tanárnak. Nincs senki, aki azt mondaná, hogy valamit próbáljanak csinálni, a gyerekek pedig inkább feladják. És persze az is nehézség, hogy mi is messze vagyunk, nem ott helyben.” 

Az Egyesület önkéntesei még a kijárási tilalom előtt megpróbáltak minél több családhoz telefont és internetet juttatni. „Akkor még nem gondoltuk át, hogy ez mennyire sok embert érinthet, hogy ennyire elhúzódhat. Ahogy most reagálunk, már egyre nehezebb. Próbálunk távból eljuttatni eszközt, internetet, próbálunk segíteni, hogy tudják ezeket használni.”

Both Emőke azt reméli, hogy a most, a diákokkal felállított rendszer fenntartható lesz. „Egy olyan metódust próbálunk kialakítani, amit fenn tudunk tartani akkor is, ha az iskola folytatódik. Mert ezek a problémák eddig is megvoltak, csak nem voltak ennyire szembetűnőek. Reméljük, hogy a tanárok is jobban megérzik, miben tudnak ránk számítani, és mi is jobban megismerjük, hogy a tanároknak mi az, ami segítséget jelent.”

Növekvő szakadék a társadalmi státusz tükrében

A berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány a lehetőségekhez képest sikeresen alkalmazkodik az új helyzethez: a művészeti iskolát telefonon és Messengeren folytatják, színes fénymásoló lapokat és ceruzákat juttattak el a gyerekekhez postán, az ebéddel, vagy megkérik a szülőket, hogy ők vegyék fel azokat. 

„A visszaküldés aránya még változó, van telephely, ahol 85%-os, de van, ahol csak 28%. Folyamatosan dolgozunk azon, hogy mindenkit lássunk.” – mondta  L. Ritók Nóra pedagógus, az Igazgyöngy alapítója, aki az Átlátszó Szocioblogján közvetlenül is publikálja tapasztalatait.

„A kríziskezelés a legfontosabb feladat most, ezen is egy új rendszerben dolgozunk, egyelőre győzünk!” – mondta. 

A halmozottan hátrányos helyzetű tanulók helyzete talán a legnehezebb: nekik hiába van mobiltelefonjuk, azt csak kapcsolattartásra tudják használni, tanulásra nem. 

Az ő szüleik alsóban még talán tudnak segíteni, de felsőben már kevésbé – még az egyszerűbb tárgyak esetében sem, idegen nyelvekről vagy számítástechnikáról nem is beszélve.

A diákoknak, ahogy az iskolai oktatás időszakában, a távoktatásnál sincs motivációjuk. És sajnos a szülők hozzáállása sem változott. Ez a probléma az Alapítvány vonzáskörzetében körülbelül 250-300, halmozottan hátrányos helyzetű gyereket érint. 

„Ahol papíralapú távoktatás folyik, ott véleményünk szerint új ismeret átadása nem történik, csak gyakorlás, és az sem egyszerű. Egyrészt, mert nincs meg a megfelelő, nyugodt tanulási környezet, lakhatási szegénységben, nagylétszámú családokban ez lehetetlen, másrészt nincs meg az otthontanulás kultúrája sem, nincs motiváció, feladattudat.” – mondta L. Ritók Nóra.

Kiemelte, hogy az Alapítvány dolgozói a folyamatos, hosszú távú kapcsolattartásban hisznek: „Szerencsések vagyunk, mert sokkal erősebb kapcsolatban vagyunk a hátrányos helyzetű családokkal is, mint az iskolák, korábban is erős volt a kapcsolattartás, hiszen sok tekintetben számíthatnak a segítségünkre.” 

Hogy hogy megy a távoktatás most, pár hét után? „Azokban a családokban, ahol a fizikai, technikai és szülői háttér adott, ott simán megy. Ahol lakhatási szegénység van, és csak a telefon adott, papíralapú a feladatok ki-, és visszaküldése, ahol a szülők maguk is alapkészséghiányosak, képzetlenek, ott döcög. Meggyőződésem, hogy az eddig is meglévő szakadék, amit a jobb társadalmi státuszú gyerekek iskolái és a szegregált iskolák között tapasztaltunk, most növekedni fog.” – mondta L. Ritók Nóra. 

Véleménye szerint az oktatás eddig sem töltötte be esélykiegyenlítő funkcióját, a szegregált vagy szegregálódó iskolák pedagógusai nem tudják bevonni a halmozottan hátrányos helyzetű diákokat a tanulásba – még a tantermekben sem, nemhogy az otthoni tanulással.

„Sokat tanulhatunk viszont az egészből: a kompetenciák, az önálló tanulás képessége, az ismeretátadás és a készségfejlesztés viszonyáról, a fontos és kevésbé fontos tartalmak tekintetében. Remélem, az is világossá válik a járvány miatt, hogy mennyire fontos a szociális kompetenciák fejlesztése. Talán még egy újratervezett NAT is lehetne belőle. Én támogatnám….” – mondta el végezetül L. Ritók Nóra. 

Nem elég a feladatlapot kivinni, toll és ceruza is kell

A legszomorúbb helyzetről az Age of Hope Gyermekvédelmi Alapítvány kuratóriumi elnöke, Tóth Ákos számolt be. Ő kiemelte ugyanis, hogy az iskolák bezárása sok család számára azt jelenti, hogy a gyerekek rendszeres étkezése nem valósul meg. 

„Sok helyen egész évben minőségi éhezésről beszélhetünk. Nagyon sok faluban pénteken esznek utoljára a gyerekek, majd hétfőn.”

„Próbálunk magas kalóriatartalmú kekszeket, vitaminokat, gyümölcsöt szállítani, inkább tartós holmira van szükség, hogy a napközis tanár, vagy a dadus tudjon adni mondjuk egy nutellás, lekváros kenyeret. Ez szerintem most fokozottan nagy probléma.” – mesélte Tóth. 

A vitaminhiány miatt ezt a régiót különösen rosszul érintheti a vírus, így bele se mernek gondolni, hogy mi lesz, ha betör ide. Az Age of Hope kuratórimi elnöke elmondta azt is, hogy az általuk érintett területeken az utóbbi hetekben rengeteg férfi veszítette el a munkáját, akik eddig Budapest környéki építkezéseken, viszonylag jó bérért dolgoztak. „Vannak falvak, ahol egyszerre ötven hatvan férfinak is megcsappant a jövedelme, ez is kihat a gyermekekre.”

„Nagyon nehéz digitális oktatást bevezetni, ha nem csak okostelefon és táblagép nincs, de internet és konkrétan villany sem.” – mondta Tóth Ákos a tanulásról. 

Sok esetben nem elég a kinyomtatott feladatlapot házhoz vinni, a tanulóknak tollra és ceruzára is szüksége van. Viszont Tóth hozzátette, hogy azok az intézmények, akikkel ők együtt dolgoznak, jól állnak hozzá a problémához, segítőkészek. 

Az Age of Hope alapítvánnyal közvetlenül kapcsolatban álló gyermekotthonok és családi átmeneti otthonok viszonylag jól felszereltek okosgépekből, köszönhetően az adományoknak, amiket kapnak. Ezen kívül is gyakran keresik meg őket olyanok, akik elektromos eszközöket gyűjtöttek, és olyanok is, akiknek szükségük van azokra. Így most az alapítvány munkájának jó része az, hogy összekötik a feleket. 

„Normális esetben mi mondjuk 1000-1200 gyerekhez jutunk el egy kampánnyal, ez négy öt falut jelent. Ilyenkor általában hat-hét falu jelentkezik még be, hogy nekik is kéne valami. Most a hatvan-valahányadik falunál tartunk, aki felvette velünk a kapcsolatot.” – mondta Tóth Ákos.

Az elektronikus eszközök és a tartós élelmiszerek mellett most tisztítószereket is gyűjtenek és adományoznak. Abban reménykednek, hogy a nyári táboraikat már meg tudják majd tartani, de legalábbis egy-egy napos kirándulásokat tudnak majd országon belül szervezni. Jelenleg a fővárosban az önkénteseikkel látogató-programot szerveznek, azaz olyan gyerekeket látogatnak meg, akiknek a szüleik egész nap dolgoznak: ebédet melegítenek nekik, vagy megnézik, jól vannak-e. Persze mindezt a lehető legkevesebb érintkezéssel – néha csak telefonon keresztül. 

Rutai Lili

Címlapkép: BAGázs Közhasznú Egyesület

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával