Úgy tűnik, túl vagyunk a nehezén. A civilek újra segítettek betömni a szociális hálóban lévő lukakat, melyek a járvány idején sokkal gyorsabban nőnek. Ha összehangoltuk volna az adományozást, sokkal hatékonyabban tudtunk volna segíteni.

A civilek mentek, mert úgy érezték, folytatniuk kell a segítő tevékenységet, sőt, erősíteni, mert most még nagyobb a baj. Adományokat gyűjtöttek, élelmiszert, tisztítószereket vittek a leszakadó térségekbe, szájmaszkokat varrtak és osztottak, megnyugtatták az embereket, hogy minden rendben lesz. Kockáztatták a maguk egészségét is, mert mentek, bevásároltak, összeszedték az adományokat, és elvitték a rászorulókhoz.

Azért, hogy a távoktatásba minél több hátrányos helyzetű gyerek bekapcsolódhasson, a civilek gyűjtéseket szerveztek digitális eszközökre és internetelérésre. Munkatársaink, önkénteseink az online térben korrepetáltak, tanultak a gyerekekkel, segítettek eljuttatni a feladatokat az iskolákhoz, meséltek és énekeltek.

Eddig azokról beszéltem, akik tevőlegesen is bekapcsolódtak a segítségnyújtásba, de ne feledjük, ezt nem tudtuk volna megtenni, ha nincs ott a civilek másik, jelentős része, aki anyagi támogatást nyújtott. Mert ahhoz, hogy a kríziscsomagokhoz vásárolni tudjunk, majd az autó kiszállíthassa az adományt, ahhoz bizony pénz kell. Sokan segítettek, anyagi helyzettől függetlenül. Ebből a szempontból ugyanolyan fontos a kétezer forintos, mint a milliós támogatás. Mindenki a lehetőségeihez mérten küldött pénzadományt. A járvány idején is jó volt megtapasztalni az emberek szolidaritását, tenni akarását.

Nem tudom, hogyan alakult volna, ha mi nem teszünk így, de úgy érzem, mi, civilek is sokat tettünk azért, hogy a járvány ne terjedjen tovább, és csupán ennyi veszteséggel éljük túl.

Persze nem minden sikerült jól. Először is, hiányzott a segítségnyújtás összehangolása. Bár felmerült, hogy szükség lenne közös szervezésre, de ez csak terv maradt. Így aztán volt olyan település, ahova több segítő szervezet vagy informális csoport is vitt adományt, míg a mellette levő faluba senki sem jutott el, holott ott is bőven akadtak rászorulók. Azt is tapasztaltuk, hogy a megszólítás olyan faluból talált nyitott fülekre, ahol igazából nem volt életbevágó az adományozás, a szomszéd településről viszont, ahol tényleg szükség lett volna segítségre, nem ment jelzés a megfelelő csatornákon keresztül. Volt olyan facebook üzenet, ami annyira sikeres volt, hogy többen is felkeresték a családot, ám kellemetlen helyzet alakult ki, mikor kiderült, több helyről is kereskedelmi mennyiséget kapott a család, és úgy tűnt, a posztjuk sem fedte a valóságot. A bajban azonban némileg csökkent az emberek gyanakvása, így aztán teret nyertek azok is, akik erre építik túlélési stratégiájukat.

Ott, ahol nincs helyismeret, könnyen hiszik az emberek, hogy amit egy posztban leírtak, a valóságban pontosan úgy is van, de amikor kiderül a valós kép, jogos csalódást éreznek, mivel pénzt és időt áldoztak a segítségnyújtásra. Mint mindig, most is voltak olyanok, akik felismerték a haszonszerzésnek azt a módját, amit az ellenőrizhetetlen közösségi médiában lavírozva lehet elérni.

Így aztán nem történt meg az összehangolás, mindenki vitte a csomagját oda, ahol úgy gondolta, a legnagyobb szükség van rá. Ezzel szemben biztosan hatékonyabb lett volna, ha szervezetten próbáljuk lefedni az országot. Kevés az információ arról, hogy a civil adományzozás mennyire kapcsolódott a helyi intézményrendszerhez vagy az egyházakhoz. Ez utóbbiról egyébként a krízis idején keveset hallottunk. Azt gondolom, hogy az anomáliák elkerülhetők lettek volna, ha a segíteni vágyó emberek rákérdeznek a családsegítőnél, a védőnőnél, a polgármesternél, esetleg a területen dolgozó civil szervezetnél, hogy hol lenne szükség segítségre.

Sokat gondolkodom azon, miért nem tudunk még ilyenkor sem összefogni. Talán még nem tartunk ott a civil tudattal, talán még túl sokaknak fontosabb a személyes vagy szervezeti pozícionálás, mint maga az ügy. Még mindig nem tudunk úgy ránézni a segítő tevékenységre, hogy a megoldást ne a saját működésben, hanem a közösségi kezelésben lássuk.

Talán ha a működés feltételét biztosító finanszírozás nem lenne ilyen bizonytalan, akkor nem kellene folyamatosan bizonygatni az adott szervezet fontosságát. Ha a fenntartás, a működés kiszámíthatóbb lenne, észrevennénk a másik szervezetet is, és nem rivalizálás, hanem összefogás lenne közöttünk. Úgy erősebbek lennénk, és nagyobb lenne a rendszerre gyakorolt hatásunk is.

Most azonban a civil szféra is megosztott. A leszakadókat segítők nem tudják elkerülni a politikai megítélést, csak akkor, ha elszigetelik magukat mindenkitől, aki az ellenzéki bélyeget erősítheti rajtuk. Igyekeznek láthatatlanul dolgozni, kerülve a médiát, mert az kihangosítja a problémát, amiben dolgoznak, és ez konfrontációhoz vezethet. Így viszont a szűk kapcsolatrendszerükön túl nem érnek el új támogatókat, ami beszűkült forrásokhoz vezet. Mások beleállnak, és vállalják az ellenzéki szerepet is, persze érdekvédelmi munkát nem is lehet másképp végezni.

Nagyon sokszor látni, hogy a segítők „túltolják” a problémát, ami érthető, hiszen szeretnének többet segíteni, ehhez pedig több forrás kell, ám az emberek ingerküszöbét egyre nehezebb átlépni, így a valóságosnál drámaibb képet festenek. Más úgy próbálja pozícionálni magát, hogy a saját hatását túlozza el, annyira sikeresre kommunikálva a munkáját, hogy az már az ügy létét is megkérdőjelezi. Aztán ott vannak az egyházi szervezetek, talán nekik most a legkönnyebb, hiszen ők kapnak zöld utat az államtól is. Cserébe viszont alkalmazkodniuk kell az irányokhoz, de ez, úgy tűnik, nem esik nehezükre.

A járvány a civil szervezeteket is megingatta. Dolgoznunk kell, mert szükség van ránk. Aki önkéntesen teszi, annak most nehezebb, mert a saját egzisztenciális biztonságát is meg kell tartania. Nincsenek könnyebb helyzetben azok sem, akik munkaviszonyban végzik a segítő munkát. Nem látjuk előre a támogatások alakulását, nem tudjuk, hogy meglesznek-e a működés költségei.

A járványveszély lassan csökken. Most meg kell küzdenünk a gazdasági hatásával, a növekvő elszegényedéssel. Azért, hogy tovább dolgozzunk, segítségre, támogatásra van szükségünk. Azért, hogy csökkenthessük a társadalmi szakadékot, és azért is, hogy egyre jobban be tudjuk tölteni azt a civil szerepet, ami segít élhetőbbé, jobbá tenni a világot. És azért is, hogy a munka során tanulhassuk az együttműködést: a tiszta, átlátható, közösségi szemléletű civil szerepvállalást.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány.

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel.