Bezárás
L. Ritók Nóra

“Minek ír akkor a szegénységről, ha ez sem kell?” – A tárgyi adományok csapdái

Sokat kell még beszélnünk a 21. századi szegénységről, arról, hogy mi a jó adomány, és mi nem az, hogy mindkét oldal azt kaphassa, ami neki a legjobb, és az adományozás ne legyen plusz teher a segítők számára. Ha lassan is, de szépen alakul a dolog.

A sajtószabadságért nem elég tüntetni, fizetni is kell érte – kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Holmikat akkor adományozunk el, ha valami miatt nincs szükségünk rá, de értéket látunk benne, ezért a szociálisan érzékenyebbek szívesen átadják azoknak, akiknek szerintük még jó lehet. Persze ez sincs mindig így: gyakran írják, főleg bútoradományokkal kapcsolatban, hogy meghirdették különféle oldalakon, de nem keltek el. Kidobni nem akarják, meg macerás is, inkább felajánlják az alapítványnak. Ezzel sincsen semmi baj, ez is teljesen vállalható. A lényeg, hogy fölöslegessé vált, de másnak még jó lehet.

Amiben nagyon nehéz határvonalat húzni, az a döntés, amit mindenki az értékrendje, életszínvonala, önfenntartási képessége alapján hoz meg, hogy ő mit gondol arról, mi lehet még jó másoknak. Mert ilyenkor az ő életéhez igazodó szempontok kerülnek előtérbe, és így, a saját magában megformált, a szegénységről alkotott képpel párosulva hozza meg valaki a döntést. Ez a kép viszont magában hordozza azt is, hogy nem valós információkon alapul.

Ez talán a legélesebben akkor mutatkozik meg, amikor valakinek időre ki kell ürítenie egy lakást, és egyre türelmetlenebbül szembesül vele, hogy rengeteg holmival nem tud mit kezdeni, mert nem kellenek senkinek. Ilyenkor az ezektől való megszabadulás vágya felülírja a szociális érzékenységet. Jönnek a dühös telefonok, amikor nagyon nehezen tudjuk meggyőzni az adományozót arról, hogy hiába maradt az elhunyt hozzátartozó után sokminden, nekünk egyszerűen nem éri meg a teherautós szállítás távolságtól függően átlagosan 70 ezer forintos költsége. Ráadásul még munkatársakat is kellene küldenünk, akik átválogatják a holmikat, miközben folyamatosan szemrehányást kapnak amiatt, hogy bizonyos dolgokat nem hajlandók elvinni. Ilyenkor gyakran azt kérdezik, „minek ír akkor a szegénységről, ha ez sem kell?”.

Innen nagyon nehéz megmagyarázni, hogy nincs szükség az ötven éves öltönyre, a tediber bundára, sem az egyébként hibátlan tergál pulóverre, mert nem tudjuk kinek adni. Ugyanígy a vitrines szekrényt, vagy a megkímélt állapotú nagy foteleket, meg a kis dohányzóasztalt sem. A szegénységben ezeket nem tudják használni.

A hagyaték-adományozókkal a legnehezebb egyezségre jutni. Olyanokkal, akik szabadulni akarnak a holmiktól, és olyanokkal is, aki érzelmileg kötődnek hozzájuk, ezért szeretnék, ha ezek tovább hasznosulnának, jó helyre kerülnének. Sok ilyen beszélgetésen vagyunk túl. Persze szeretnénk segíteni, de nekünk nem az a dolgunk, hogy az adományozó problémáit oldjuk meg, hanem a rászorulókét, akik egy másik problémahalmazzal rendelkeznek. Ebben a helyzetben viszont más szempontokhoz kell igazodnunk, nem a felajánlóéhoz.

Szerencsére már vannak olyan támogatóink, akik azzal foglalkoznak, hogy összegyűjtik és átnézik az adományokat. Ők ismerik azokat a szempontokat, ami alapján kiválogatják, hogy mi az, ami kell, és mire nincs szükség. Mosnak, javítanak, csoportosítanak méret és fajta szerint. Ezt mind önkéntes munkában végzik, gyakran a saját garázsukban. Nemrég beszélgettünk velük a válogatás nehézségeiről. Ugyanis gyakran előfordul, hogy elhozzák azt is, amiről pontosan tudják, hogy az alapítvány nem tudja majd továbbadni, mert látják, hogy az adományozónak ez mekkora lelki és fizikai segítség. Ígyhát inkább beletesznek még néhány munkaórát, és keresnek gazdát ezeknek a holmiknak, mintsem otthagyják. Ez az ő döntésük, az ő idejük, energiájuk, önkéntesen vállalják ezt a feladatot és a szállítást is. Elképesztően nagy munka, és egyre inkább látjuk, hogy talán erre is jó lenne kialakítani valamiféle szervezett tevékenységet.

Mi, segítő szervezetek ezt egyszerűen nem bírjuk. A raktárunkba nem tudunk olyan holmikat bevinni, amelyekről tudjuk, hogy nem kellenek senkinek, vagy mosásra, javításra szorulnak. Nekünk nem ez a dolgunk, hanem egy komplex, a generációs szegénységben élők segítésére irányuló munka.

Valójában óriási költségeket emészt fel az adományok szállítása, raktározása, és azoknak a munkabére, akik a holmik szortírozásán, csoportosításán fáradoznak. További költség az is, hogy a használhatatlan dolgokat a hulladéktelepen leadjuk. Úgy gondolom, hogy szét kellene választani az emberek tudatában a szegénységben élőkre irányuló munkát, és az adományok cél szerinti becsatornázását. Ugyanis most mindenki ránk, segítő szervezetekre tolja ezt az egészet.

Szükség lenne nagyobb raktárakra, és olyan, szállítással, átválogatással, csoportosítással foglalkozó szervezetekre, akik kapcsolatot tartanak a segítő szervezetekkel, melyek azt kérnek tőlük, amire épp szüksége van a szegénységben élőknek. Jelenleg a segítő szervezeteknek kell raktározniuk a felajánlott holmit addig, amíg találnak olyan helyet, ahol hasznosulhat.

Az adományozás nem ajándékozás, nem is egy ingyenes bolhapiac, vagy turkáló, hanem a tanult tehetetlenség ellen harcoló, a szükségleteket és a képességeket is összhangba hozó munka.

Azt hiszem, nagymértékben tudnánk csökkenteni azt a bizonyos ökológiai lábnyomot, és a támogatni a segítő szervezetek munkáját, ha ez a célzott adományozás megvalósulhatna. Mert rengeteg értékes, továbbhasznosuló, vagy újrahasznosítható holmi van az adományok között, amit szervezetten jobban lehetne kezelni.

Nem tudom, ez létrejöhet-e valaha. Addig is sokat kell még beszélnünk a 21. századi szegénységről, arról, hogy mi a jó adomány, és mi nem az, hogy mindkét oldal azt kaphassa, ami neki a legjobb, és az adományozás ne legyen plusz teher a segítők számára. Ha lassan is, de szépen alakul a dolog. Alakul, hiszen egyre több olyan csomagot kapunk, amivel tényleg csak annyi a dolgunk, hogy becsatornázzuk a napi kríziskezelésbe. Egyre több olyan adományozó van, aki elhozza hozzánk azt, ami számára már fölösleges, és úgy véli, ismerve a munkánkat, hogy nekünk kellhet. Ezek az adományok is mindig rendben tovább adhatók. Mert aki pénzt, időt, plusz energiát szán az adományozásra, az már érti, hogyan lehet ezt úgy csinálni, hogy ne plusz teher, hanem valódi segítség legyen.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány.

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom