Sokaknak a romákról elsőként a szegénység jut eszébe, a szegényekről pedig a cigányság. Pedig a hazai szegények többsége nem roma. Mennyiben más akkor a roma és a nem roma szegénység? Vagy ugyanolyan, függetlenül az etnikai háttértől? Ezekre a kérdésekre keresték a választ csütörtök este egy online kerekasztal beszélgetésen.

Szeptember 24-én 18 órától az online térben Szalai Júlia szociológus, Bass László, a Gyerekesély Egyesület képviseletében, Lantos Szilárd a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa, illetve Lázár Péter pedagógus beszélgettek arról, hogy miben más a roma és nem roma szegénység – ha más egyáltalán. A programot az Autonómia Alapítvány 30. születésnapjához kapcsolódó rendezvénysorozat keretében rendezték meg.

A beszélgetésen elhangzott, hogy már önmagában a szegénység meghatározása is összetett feladat.

A szociológusok ugyanis alapvetően két különböző szegénységfelfogást különböztetnek meg: az abszolút szegénység és a relatív szegénység fogalmát (A. Giddens, 2006). Előbbi mérésének egyik gyakori technikája a szegénységi küszöb (létminimum) megállapítása, „amelynek meghatározása az adott társadalomban a megélhetéshez szükséges alapvető javak árai segítségével történik.” Ennek alapján azok az egyének vagy háztartások számítanak szegénynek, amelyeknek a jövedelme a létminimumot nem éri el. A relatív szegénység viszont azt jelenti, hogy az egyén vagy a család erősen elmarad az adott társadalom átlagos viszonyaitól. (R. Andorka, 2006)

A szegénység tehát nemcsak anyagi jellegű, sokkal több tényező befolyásolja.

Így például a szolgáltatásokhoz, a minőségi oktatáshoz való hozzáférés, vagy az autonómia, az érdekképviselet, a szerveződés képességének hiánya. Éppen emiatt lehet jelentős különbség a fővárosi és a vidéki, a városi és a falusi szegénység között. Míg a fővárosban például elérhetőek a különböző szolgáltatások, van mozgástér, civil szervezetek, addig a kis falvakban ezek többnyire nem adottak.

Ez alapján tehát nincs eltérés roma vagy nem roma szegény között – valójában a közbeszéd tesz különbséget. Eszerint ugyanis vannak például az „arra érdemes” szegények, és velük szemben a „munkakerülők”.

A többségi társadalom emellett etnicizálja a szegénységet, és úgy beszél róla, mintha a szegénység a cigánysággal lenne egyenlő.

Erre jó példa egy felmérés, még a ’80-as évekből. Egy statisztikához megkérték a védőnőket, hogy jelöljék be, hogy az adott újszülött cigány vagy sem. Ezek alapján aztán kijött egy létszám. Évekkel később felmerült, hogy talán meg kellene kérdezni az értintetteket, hogy ők maguk minek vallják magukat. Erre végül nem került sor, és ismét a védőnők töltötték ki a rubrikákat. Az új adatok azonban jelentős különbséget mutattak a 14 évvel korábbihoz képest. Senki sem értette, hogy mi történt, de végül kiderült.

A védőnők különböző jellemzők alapján mondták ki valakiről, hogy roma vagy sem. Aki születésekor szegény családba született, a helyzete nem javult, esetleg rosszul teljesített az iskolában vagy a szülei nem dolgoztak, az „cigány maradt”. Aki „nem cigánynak született”, de a helyzete romlott, az „cigány lett” és fordítva. Ha valakinek javultak a körülményei, vagy jól tanult, az már nem számított cigánynak. Ugyanígy „nem cigány” az a család sem, amelyik egy fővárosi, jó hírű kerületben lévő társasházban lakik.

A közbeszédben tehát azok a cigányok, akik „roma telepeken” vagy szegregátumokban élnek, korán és sokat szülnek, iskolázatlanok, nem dolgoznak, nem teremtenek értéket. Pedig a szegénység jellemzői – ahogy a fenti meghatározásokból is adódik – etnikumtól függetlenül ugyanazok.

Ez a fajta berendezkedés, ez a megszilárdult struktúra azonban úgy tűnik, megfelel a többségi társadalomnak: a legszegényebbek, akik a legkiszolgáltatottabbak is egyben, azaz a közbeszéd szerint a romák, „maradjanak csak ott a szegregátumokban”, a mobilitásra alig van mód.

A kerekasztal résztvevői saját tapasztalataik alapján úgy látják, hogy a szegények száma, miután a 2008-as gazdasági válság után megugrott, 2014-re beállt egy szintre, és azóta nem változik. Nem lett tehát se kevesebb, se több a szegények száma, azonban a stagnálás nem feltétlenül jelent jót.

Ha ugyanis a világ halad, fejlődik, a gazdaság erősödik, akkor az egy helyben állás valójában lemaradást jelent, a mélyszegénység pedig tovább mélyül.

Mindezt azonban a hivatalos statisztikák nem fogják kimutatni, mivel eleve rossz a módszertan, amivel mérni akarják – mutattak rá a szakértők.

 

Katus Eszter

Nyitókép: a szerző felvétele/archív