A generációs szegénységben élőket is ugyanazok a játékok vonzzák, mint a jobb társadalmi státuszú kortársaikat: a tableten, laptopon, okostelefonon letölthető játékok. Ha választhatnak, akkor nem a régi, böhöm nagy tévét választják, hanem a modern lapostévét. Nem a videolejátszót a VHS kazettákkal, hanem a netről letölthető filmeket. Mielőtt ilyen régi eszközöket adományoznánk, gondoljunk bele, hogyan fogadják ezeket ma.

Az adományok egy része olyan, ami manapság már meghaladottnak számít: van jobb, korszerűbb, és ezért fölöslegessé válik sok családban. Nem hallgatnak már bakelit lemezeket, nem használnak kazettás magnót, nem néznek videokazettát, ezt mind kiváltotta a digitális technika. Már csak a gyűjtőknek fontosak ezek, vagy a „retró” életérzés keresőinek.

Sokszor próbáltam már betekintetést nyújtani a 21. századi szegénységbe, ami más, mint amit a szegénységeszményekben magunkban hordunk. Más, mint amit az iskolai olvasmányok támogatnak, és ami nem segíti a fogyasztói világ hatásának megértését. Sokan ezt afféle erkölcsi viszonyuláshoz kötik, amit azzal a korral párosítanak, amikor még az árucikkek, szolgáltatások elérése társadalmi helyzettől és az abból adódó gazdasági helyzettől függött. Amikor mindenkinek el kellett fogadnia a születéséből adódó meghatározottságot.

Ám a világ átalakult, már nem lehet ebben a formában értelmezni a szegénységet. Az üzenet, hogy „fogyassz”, vagy hogy „az vagy, amid van”, erősebb mindennél, őket is eléri. A javakat meg szeretnék szerezni, mert ettől érezhetik valakinek magukat, ettől magabiztosak lehetnek, és kivívhatják mások elismerését. A fiataloknál különösen erős ez az üzenet: befogadó, közösséghez tartozó, de egyben kirekesztő is lehet, hogy kinek, milyen menő cucca van.  A fogyasztói világ törekszik rá, hogy a termékeket mindenki megvehesse, ezért a hiteleket is a kínálathoz társítja, feltételezve valamiféle pénzügyi tudatosságot, ami jellemzően nincs meg a leszakadó társadalmi csoportokban.

Mégis működik, eladósodás árán is, és ettől lesz ez az egész bizarr: a vezetékes víz nélküli házakban a plazma tv, a lakhatási szegénységben a számítógép vezetékes nettel, vagy a már mindenhol fellelhető mobiltelefon. Furcsa keveredése két világnak, akár 200 évet is átölelve.

Persze, nemcsak ez a gond, hanem a szocializáció is. A digitális kor berobbant ebbe a világba, a generációs szegénységbe is, ahonnan sok minden más, ami ezt megelőzte, hiányzott.

Hiányoztak például az olyan eszközök, mint a lemezjátszó. Nem volt jellemző a mesekazetták hallgatása sem, ehhez nem volt meg a technika, és szokásként sem épült be ez a tevékenység úgy, mint azokban a társadalmi csoportokban, ahonnan most felszabadulnak ezek az eszközök.

Az eszközökhöz pedig emlékek társulnak: „az én gyerekeim imádták este lefekvéskor ezeket a kazettákat”. Mégis feleslegessé válnak, mert a gyerekek már felnőttek, nem hallgatják őket, az ő gyerekeik is tabletekkel játszanak már, és a netről töltenek le meséket. Az emlékekhez érzések társulnak, mert feltételezzük, hogy akinek nincs ilyen, az majd örömmel veszi, és bár a fogyasztói világ mást kínál, élvezettel fogadják majd. Éppúgy, mint a mi gyerekeink tíz-húsz évvel ezelőtt, egy másik korban, egy másfajta társadalmi helyzetben. És nem értjük, ha ez nem így történik. Dühösek leszünk, mert mi az, hogy nekik nem kell.

Ha ezt megértjük, akkor belátjuk, miért nem jó adomány ez a fajta, egyébként még használható holmi a generációs szegénységben. Ahová a digitális kor behozott egy sor dolgot, egy sajátos szubkultúrát építve, amivel nagyon kellene foglalkozni, mert beavatkozási pontok sorát kínálja, és mert időt töltenek el ebben a térben, nem is keveset.

De őket is azok a játékok vonzzák már, mint a jobb társadalmi státuszú kortársaikat: a tableten, laptopon, okostelefonon letölthető játékok.

Ne gondoljuk tehát, hogy ami nekünk húsz éve élményt adó dolog volt, az ma ugyanolyan élmény lehet egy másfajta szocializációval élőnek. A világ változásai gyorsak. Gyorsabbak, mint ahogy képesek vagyunk reagálni rá.

Ők is a modern kor jólétet tükröző tárgyait szeretnék. Ha választhatnak, akkor nem a régi, böhöm nagy tévét választják, hanem a modern lapostévét. Nem a videolejátszót a VHS kazettákkal, hanem a netről letölthető filmeket. Nem a magnókazettát, hanem a youtube-ot, a tabletet és az okostelefont.

Az iskolában is a digitális eszközöket használják. Ezekre épült (volna) az otthontanulás is. A pandémia alatt azt is megtapasztaltuk, hogy a tablet és a laptop praktikusabb, mint az asztali gép, mert annak nagyobb hely kell, amit nem lehet a lakhatási szegénységben biztosítani, és a sokszor asztal nélküli házakban megfelelően elhelyezni. A kisebbek piszkálják, hamar elromlik, javíttatni helyben nem lehet, a kis falvakból a nagyobb szervizekbe kell szállítani. A tablet vagy a laptop kis helyen is elfér, el lehet tenni a kisebbek elől, félre lehet vele ülni, ezért alkalmas volt az oktatásba való bekapcsolódásra.

Már ahol volt internet. Ez ugyanis még egy óriási gond. Azt hiszem, nagyot lendítene a felzárkózáson az internetelérés biztosítása. A digitális eszközök és az internetelérés, hogy kinyíljon a világ. Mindenhol és mindenkinek.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány.