interjú

A „homofób törvény” befagyasztja az értő párbeszédeket, a tabusítás szétzilálja az emberi kapcsolatokat

Az új törvény egyik legnagyobb bűne, hogy hallgatásra kényszerít pont akkor, amikor beszélni kellene. A kamaszkor, ami pszichológiai szempontból fejlődési krízisnek számít, amúgy is érzelmileg túlterhelt, bizonytalan időszak mindenki számára. Számtalan kérdésre kell választ kapnunk, beleértve a szexuális identitásunkat is. Ez önmagunkban és a többiekkel való kapcsolatainkban, beszélgetéseinkben formálódik. Az, hogy a heteronormatív elképzeléseken kívül erről ne lehessen ezekkel a fiatalokkal értő párbeszédet folytatni, segíteni, támogatni őket veszélyes. És nemcsak az LMBTQI serdülőkre, hanem minden gyerekre nézve. Az új „homofób törvényről” beszélgettünk Dr. Árkovits Amaryl pszichiáterrel, pszichoterapeutával, a Magyar Családterápiás Egyesület vezetőjével.

A fideszes és a jobbikos képviselők elfogadták, majd Áder János köztársasági elnök aláírta az új, „pedofiltörvényként és „homofób törvényként is emlegetett törvényt, amelyben összemossák a homoszexualitást és a transzneműséget a pedofil bűnelkövetőkkel.

A törvény egyrészt előírja a pedofil bűnelkövetők elleni szigorúbb fellépést, másrészt leszögezi, hogy

  • az iskolai szexuális felvilágosítás nem irányulhat a nem megváltoztatására, valamint a homoszexualitás népszerűsítésére;
  • megtiltják a 18 éven aluliak számára a homoszexualitás és a nemváltás „népszerűsítését” és megjelenítését;
  • tilos lesz olyan reklámot elérhetővé tenni 18 éven aluliaknak, ami „a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”;
  • valamint szexuális felvilágosító foglalkozásokat az intézmény pedagógusain kívül csak olyan személyek, szervezetek tarthatnak, amelyek szerepelnek egy hivatalos, folyamatosan frissülő nyilvántartásban olvasható a 444.hu összefoglalójában.

Orbán Viktor miniszterelnök mindezt megspékelte azzal, hogy kijelentette, szerinte a gyermekek szexuális nevelése kizárólag a szülőkre tartozik.

LMBTQI: A leszbikus, meleg, biszexuális, trasznemű, queer és intszex szavak kezdőbetűiből képzett betűszó, a szexuális és nemi kisebbségek átfogó megnevezése.

Törvényben rögzített tabu

Mindezzel olyan órási teher hárult az eddig is komoly kihívásokkal küzdő családokra, szülőkre, fiatalokra, amellyel nem biztos, hogy mindenki meg tud birkózni. Dr. Árkovits Amaryl pszichiátert, pszichoterapeutát, a Magyar Családterápiás Egyesület vezetőjét kérdeztük, hogyan hathat mindez a családokra.

 Milyen (lelki és gyakorlati) nehézségekkel találták magukat eddig szembe az LMBTQI családok/fiatalok/párok, és mire számítanak ezután?

Dr. Árkovits Amaryl: Az LMBTQI fiatalok előbújása, miként minden identitásformáló folyamat nem egyik napról a másikra történik. Hosszú évek, évtizedek lélektani küzdelme áll mögötte még akkor is, ha sokszor van egy jól körülhatárolható bejelentés vagy beszélgetés. Az ezzel kapcsolatos bizonytalanság, a jelenségre adott környezeti, társadalmi reakció nemcsak őket, hanem családtagjaikat is sokszor szorongással, félelemmel tölti el. Megoszlik, hogy ki az, aki a családját, ki pedig a barátait érzi annak a biztonságos közegnek, ahol vállalhatja önmagát. Vannak, akik a családon belül is választanak: néha sokkal előbb tudják a testvérek, mint a szülők, vagy megosztható az egyik szülővel az, ami a másik számára sokáig rejtve marad.

Fontos lenne a párbeszéd (a fotó illusztráció; forrás: pixabay.com)

Természetesen az, hogy valójában mi meddig titok, vagy mit kezelünk annak, és hogy ez milyen tágabb, a családi rendszert érintő pszichológiai jelenségekből ered (és von maga után) messzebb vezet. Az LMBTQI identitásukat vállaló emberek családtagjainak gyakran nemcsak a társadalmi előítéletekkel, hanem saját belső előítéleteikkel, szorongásaikkal, félelmeikkel és téves információikkal is meg kell küzdeniük. S amíg a gyereküknek aki egy hosszadalmas folyamat során eljut a coming outig lehetősége van egy identitásformáló és -támogató közösséghez csatlakozni, addig sok szülő ezt mind a mai napig szégyenként, titokként vagy ha a szégyennel meg is birkózik –, belső információként kezeli.

Így aztán az a fajta közösségi gesztus, ami abban tud segíteni, hogy a történeteinket feldolgozzuk, megtaláljuk a helyüket magunkban és saját helyünket is a történeteinkben, hiányzik.

Ezt a témát sokszor a családon belül is titokként, tabuként kezelik, a titkokkal és a tabukkal pedig az a gond, hogy befagyasztják az értő dialógusokat, szétzilálják az emberi kapcsolatokat.

Emiatt is fontos a családon belüli párbeszéd, ahol nemcsak a szülők és testvérek tudják támogatni az LMBTQI fiatalt, hanem ő is sokat tud segíteni a családtagjainak az elfogadás, az értés és a megértés terén. Ez sokszor évekig tartó folyamat a családtagok számára is, ami nem nélkülözheti az őszinteséget, a nyíltságot és a bátorságot.

Az érintett emberek intrapszichés fejlődése és kapcsolati történései mellett a családon belüli jelenségekre, illetve az LMBTQI fiatalt és családját körbevevő társas közegre, tágabb értelemben a kulturális, társadalmi szcénára is figyelnünk kell.

Jogunk van az érzéseinkhez

 A tapasztalatok alapján kiknek nehezebb egy ilyen helyzet? Magának az érintettnek vagy a szeretteinek?

Nehéz ezt egyértelműen meghatározni. Sokfélék és sokszínűek vagyunk, eltérő a teherbírásunk, a megküzdéshez szükséges lelki apparátusunk terhelhetősége. Inkább azt mondanám, hogy minden érintettnek másként nehéz: a fiatalnak maga az identitás formálódása, amiben a kezdeti érzésektől, fantáziáktól és töredékgondolatoktól eljut a coming outig. S bár ez egy fontos lépés, a történetnek itt koránt sincs vége.

Minden érintettnek máshogy nehéz (a fotó illusztráció; forrás: pixabay.com)

A családnak a nehézségei is változatosak, csak néhány példát említek: hogyan segítsem a gyerekemet az előbújáshoz vezető úton és azután is; hogyan beszéljünk erről a családban; hogyan kezeljük az ezzel kapcsolatos csalódottságot, dühöt, szégyent, agressziót; hogyan ne legyen titok és tabu ez a kérdés… És innen tágulhat a kör, a tágabb származási család, a rokonok vagy a környezetünk felé.

 Milyen érzések kísérik a helyzetet? Félelem, szorongás, elutasítás, düh? Hogy lehet ezeket kezelni?

Sok, nehéz érzéssel kell számolnunk azon túl, hogy a feszítő titok kimondásával megkönnyebbülés is jár.

Az emberek általában óvatosan kezelik a nehéz érzéseket, félnek tőlük: kevés rutinjuk van abban, hogyan lehet konstruktívan kezelni őket, félnek a megzabolázhatatlanságuktól, a belőlük fakadó konfliktusoktól.

Igen széles a spektrum: a fent említetteket kiegészíteném a szégyennel, a bűntudattal, a csalódottsággal, a zavarodottsággal, az agresszióval és a lista nem teljes. Ami azonban fontos, hogy ne féljünk ezeknek a hiteles, őszinte megmutatásától (a hogyanja természetesen megválogatható), így juthatunk el ugyanis az önmagunkat és a másikat is értő és megértő párbeszédhez. Jogunk van az érzéseinkhez, de igyekeznünk kell konstruktívan viselkedni.

Sok helyről jöhet támogatás

 Hol találhatnak bármilyen anyagot vagy szakmai segítséget a családok (általában és specifikusan), ami/aki útmutatót adhat, ha egy családban feldolgozhatatlannak tűnő problémák adódnak?

A civil szervezetek sokat tudnak segíteni ebben befogadó közösségekként, érdekképviseleti szervekként, és nagy szerepük van a tájékoztatásban is.

Mivel a jelenség nem betegség, nem kell feltétlen terápiás segítséget kérni.

Nagyon jó szakirodalmi és szépirodalmi ajánlások érhetők el az interneten, sok filmművészeti alkotás foglalkozik a témával, és szép, személyes, őszinte dokumentumfilmekkel is találkozhatunk. S hogy mekkora az igény, az érdeklődés, hadd meséljek el egy számomra nagyon kedves példát.

2018 novemberében a pécsi Apolló Moziban vetítettük a Meleg a gyerekem című dokumentumfilmet, amit kerekasztalbeszélgetéssel folytattunk. A zsúfolásig telt teremben, ahol még a földön is ültek, szinte abbahagyhatatlanul beszélgettek LMBTQI emberek, a szüleik, testvéreik, segítő, támogató szakemberek, olyan bensőségességgel, személyességgel és nyíltsággal, amit a mindennapok párbeszédeiben ritkán tapasztalhatunk. Moderátorként, terapeutaként, másik emberként felejthetetlen élmény…

Alapvetően tehát nem pszichológust vagy pszichiátert kell keresni, ám ha szakmai segítségre van szükség, akkor az egyéni terapeuták és a családterapeuták egyaránt elérhetőek.

 Kik és miért fordultak eddig a Magyar Családterápiás Egyesülethez? Milyen módszerek mentén tudtak nekik segíteni?

A család- és párterápia nagyon gazdag módszertani arzenállal rendelkezik, nehéz lenne itt felsorolni. Igyekszünk segíteni a hozzánk forduló pároknak és családoknak a legnagyobb nyitottsággal, elfogadással és toleranciával. A terápiás, segítő attitűd nem válogat, befogadó, elfogadó, nem diszkriminál. A családterápia a családra mint rendszerre tekint, így aztán a fenti témában tudunk segíteni a coming out családi szinten történő elfogadásában, feldolgozásában, a tágabb család és a környezet felé a kommunikációban, de ugyanígy sokszor fordulnak hozzánk kapcsolati nehézségekkel, elakadásokkal meleg, leszbikus párok is. Olyasmikkel, mint bárki más, de akár azzal is, hogy a származási családok felé gyakran szoros barátságnak, lakótársi viszonynak definiált kapcsolatuk szerelmi, párkapcsolati minőségét hogyan tudják vállalni.

A befogadó közösségek sokat segíthetnek (a fotó illusztráció; forrás: pixabay.com)

Fontos, hogy az időnként kényszerű kettős könyvelés” (eltérő kapcsolati helyzetekben ugyanarról a jelenségről másként vélekedünk) mihamarabb és a lehető legszelídebben megszűnjön. Természetesen a szándékon túl ez sok szorongással, feszültséggel, indulattal, haraggal, szégyennel és bűntudattal jár.

 Mernek egyáltalán segítséget kérni a családok?

Általában mernek, bár döntően olyan terapeutákhoz fordulnak, akikről tudják, hogy az LMBTQI embereket és családokat elfogadóan kezelik. Természetesen ez a mondat túl szelíd a valósághoz képest.

Találkozhatunk időnként elkeseredett, fenyegetőző, a párbeszédet messziről elutasító szülőkkel, akik „kigyógyítási” céllal viszik szakemberhez a gyereküket.

Szomorú és nehéz helyzet ez, ilyenkor nagy szükség van arra, hogy a terapeuta a többirányú melléállás” szakmai irányelvét követve ne csak a fiatalt, de a szülők reakcióját is megértse, azokat a mély félelmeket és a szorongást, ami ilyen szélsőségesen tud csak megnyilvánulni. És akkor itt kezdődhet egy hosszú ideig tartó, finom és érzékeny párbeszéd, ami nem nélkülözheti az edukatív elemeket sem, azon túl, hogy egyértelművé kell tennünk, hogy nem vállalhatunk ebben a témában semmiféle meggyógyítást, hiszen nem betegségről van szó.

Veszélyes lehet a párbeszéd hiánya

 Hogyan változhat mindez az új törvénnyel?

A kamaszkor, ami pszichológiai szempontból fejlődési krízisnek számít, amúgy is érzelmileg túlterhelt, bizonytalan, törékeny időszak mindannyiunk számára. Többek közt olyan kérdésre kell választ kapnunk, hogy ki vagyok én, merre induljak el a világban, vagy olyan feladatokkal kell megküzdenünk, mint a családról való leválás, az autonómia kialakítása, az identitásunk formálása, beleértve a szexuális identitásunkat is. Ez önmagunkban és a többiekkel való kapcsolatainkban, beszélgetéseinkben formálódik.

Az, hogy a heteronormatív elképzeléseken kívül erről ne lehessen ezekkel a fiatalokkal értő párbeszédet folytatni, segíteni, támogatni őket  ezt veszélyesnek tartom. És itt nemcsak az LMBTQI serdülőkre gondolok, hanem minden gyerekre.

Hiszen a tolerancia, a különbözőségek elfogadása, a másikat értékén kezelő és értő attitűd kialakítása szexuális identitástól független alapvető emberi szükséglet.

Erről beszélgetni kell (hiszen gondolkodni úgyis mindenki gondolkodik róla), s nem árt, ha van egy másik, egy nyitott felnőtt a közelben, akinek kérdéseket lehet feltenni, és aki válaszol is rájuk.
Az pedig, hogy a szexuális felvilágosítást a családokra bízzuk… Mi lesz azokkal a fiatalokkal, akiknek családja nem elég tájékozott, vagy merev és elutasító hozzáállással viseltetik minden, a heteroszexualitástól eltérő szexuális orientációval kapcsolatban? Mennyi magára maradt, a szégyen és a bűntudat, a kirekesztettség csendjébe fagyasztott szorongó gyerek élete siklik ki? (Az LMBTQI serdülők háromszor gyakrabban követnek el öngyilkossági kísérletet a kortársaikhoz képest.)

A gyerekek egyedül maradhatnak a problémáikkal (a fotó illusztráció; forrás: pixabay.com)

Ezen kívül az is tény, hogy az emberek szexuális felvilágosítását csak részben végzik a szülők, sokan kortársaktól, az iskolában, az internetről, különböző médiumokból szerzik az információikat. A törvény ezt nem tudja szabályozni, azt azonban, hogy ezekről értő, bűntudat- és szégyenkezésmentes párbeszéd folyhasson, megpróbálja korlátozni.

A pedofília betegség, a bántalmazás a bűncselekmény

 A törvény a pedofilokra is lesújt, azonban ezzel kapcsolatban is felmerülnek kérdések. Vannak olyanok, akik azért kérnek segítséget, mert pedofilok? (Tehát tudják, hogy a gyerekekhez vonzódnak, de nem követnek el bűncselekményt.) Mi ennek a betegségnek (?) a pontos definíciója? Lehet ezzel a tudattal teljes életet élni?

A mindennapi szóhasználat kevéssé tesz különbséget a gyerekeket szexuálisan bántalmazó felnőttek és a mentális betegségként definiált pedofíliával élő személyek között. Pedig a kettő nem ugyanaz. A gyermekekkel való szexuális visszaélés (ami egy cselekedet) bűncselekmény, a gyermekbántalmazás egy formája. Ennek elkövetése nem kapcsolódik szorosan a pedofília elnevezésű pszichiátriai betegséghez, ami a parafíliák egyik alesete.

A gyermekek szexuális bántalmazását sokszor nem a pszichiátriai értelemben pedofíliával diagnosztizált emberek követik el, hanem olyan felnőttek, akik kihasználják felnőttségükből adódó hatalmi helyzetüket, és azt, hogy a gyerek státuszából, életkorából és lehetőségeiből fakadóan kiszolgáltatott helyzetben van.

(Előfordulhat az is, hogy ezt a szexuális visszaélést egy pedofil személy követi el, a diagnózis azonban nem menti fel a felelősségvállalás alól.) A cselekedeteinkért felelősséggel tartozunk, hiszen felnőttként van döntési lehetőségünk, dönthetünk úgy, hogy valamit nem csinálunk meg, mert azzal bántunk egy másik embert, s ez morálisan, etikailag, emberileg megengedhetetlen.

A pedofília betegség, a bántalmazás a bűncselekmény (a fotó illusztráció; forrás: pixabay.com)

Azok az emberek, akik pedofília nevű betegségben szenvednek azonban gyakran énidegennek érzik a gyerekek iránti szexuális vágyaikat és fantáziáikat, a legtöbben küzdenek ellene, nem közelednek szexuálisan gyerekekhez. Sokan kérnek közülük pszichológiai, pszichiátriai segítséget.

 A kirekesztésnek számos formája létezik a társadalomban, de van példa hasonló törvényre, ami ennyire egyértelműen hoz hátrányos helyzetbe (akár lelkileg is) specifikus csoportokat?

Nem kell sajnos messzire mennünk, gondoljunk az Alaptörvény házasságot és családokat érintő elemeire, a transzneműekkel kapcsolatos korlátozásokra vagy a meleg párok örökbefogadásának szabályozására.

Katus Eszter

Nyitókép: Több ezren tüntettek a Kossuth téren a kormány orosz mintán alapuló, homofób pedofiltörvénye ellen 2021. június 14-én. Az Átlátszó fotója. 

Megosztás