Ismét az Átlátszónet Alapítvánnyal közösen, az ERSTE Stiftung támogatásával osztja ki az Esély Labor Egyesületben megújult Magyar Szegénységellenes Hálózat a szegénységben élő, illetve szegénységet megtapasztalt zsűritagok által odaítélt sajtódíját 2020 márciusában. A négy éve indult kezdeményezés keretében olyan 2019. január 1. és december 31. között megjelent cikkeket, riportokat, interjúkat, tudósításokat – és ezen keresztül alkotóikat – díjazzák, amelyek az érintettekből álló zsűri véleménye szerint megfelelő módon – körültekintően, méltósággal és árnyaltan – mutatják be a szegénységben élők helyzetét. A sajtódíj jövőjéről, a díjazottakról, a zsűri különlegességéről és a hálózat munkájáról a díj egyik szervezőjével, az Esély Labor Egyesület önkéntesével, Kovács Annamáriával beszélgettünk.

Átlátszó: A szegénységről méltósággal sajtódíj egy nemzetközi kezdeményezés része, amely Ausztriában egy kerekasztal beszélgetéssel indult, ahol szegénységben élő emberek újságírókkal beszélgettek a róluk megjelent cikkekről. Itthon szerveznek-e hasonló fórumokat, ahol a szegénységben élő emberek elmondhatják a véleményüket az őket érintő kérdésekről?

Kovács Annamária: 2018-ban szerveztünk egy hasonló kerekasztal beszélgetést az ELTE-n, de tavaly sajnos nem volt erre lehetőség. Idén szerepel a terveink között. Egyébként maga a díjátadó is egy olyan esemény, ahol adott a lehetőség erre a párbeszédre. Jellemző, hogy ma már az újságírók a riportban bemutatott emberekkel jelennek meg a díjátadón. Így egy többrétegű, többirányú beszélgetésre van lehetőség, mert jelen van a tapasztalati szakértőkből álló zsűri, az újságíró, és a riport alanya is. Egyébként a házigazdának, Dávid Ferencnek nagyon nagy szerepe van abban, hogy létrejöhet ez a párbeszéd, hiszen mindig személyes hangulatot teremt. Két éve a DocuArt-ban rendeztük meg a díjátadót, onnan indult az a hagyomány, hogy a zsűri értékelése után rögtön az újságíró, és a riport alanya is tud reagálni. Ez nagyon izgalmas helyzetet teremt.

A szegénységről méltósággal sajtódíj – Felhívás
A felhívásra 2019-es magyarországi sajtóorgánumokban, magyar nyelven megjelent és itthoni helyzeteket érintő pályaműveket várnak, három kategóriában: print, illetve online írott tartalom; tv vagy videó; rádió vagy podcast. A sajtódíj célja, hogy megmutassák, e nehéz történeteket és a szegénységben élők helyzetét a sajtóban lehet körültekintéssel, odafigyeléssel, a szereplők méltóságát tekintetbe véve, perspektívát mutatva ábrázolni. A nevezéseket február 10-ig lehet beküldeni, ezen az űrlapon.

Á: Sztereotip, klisészerű, szenzációhajhász – általában így jelenik meg a szegénységben élők helyzete az újságcikkekben, tudósításokban. Azok számára akik nem követik rendszeresen a híreket, felidézne néhány példát arra az elmúlt évből, amikor a riportokban szegénység valamilyen formájával foglalkoztak?

K. A.: Amikor a sajtódíjat 2017-ben útjára indítottuk, akkor még inkább sztereotip volt a szegénység megjelenítése, de úgy látom, hogy azóta egyre inkább színesedik a kép. Például a Nők lapjában is egyre több szocioriport jelenik meg, vagy egy vidéki református lapban is foglalkoznak a témával. Emellett sajnos még mindig nagyon sok olyan megszólalással találkozunk, ami leegyszerűsíti a szegénységgel kapcsolatos problémákat, és a döntéshozók, akiknek az lenne a dolga, hogy megfontolt döntés hozzanak, és esetleg pozitív változást idézzenek elő, kizárólag ezekkel az egyoldalú ábrázolásokkal találkoznak.

Engem, mint roma fiatalokkal foglalkozó szociális munkást, a gyöngyöspatai iskolai szegregációs esettel foglalkozó riportok például nagyon kiborítottak. Ez egy nagyon aktuális példa arra, hogy hogyan lehet leegyszerűsítve beszélni ezekről a problémákról, hogyan lehet egy rendkívül egyoldalú véleményt megjeleníteni, ami aztán nagyon sok embert elér, és befolyásolja a közvéleményt. Ahelyett, hogy feltárja az okokat, vádaskodik, megbélyegez, egy oldalra tesz nagyon sok embert egy olyan témában, ahol évtizedes folyamatokról van szó, benne nagyon sok egyéni sorssal.

Á: Idén negyedszerre osztják ki a sajtódíjat. Az elmúlt években lát-e valamiféle változást abban, ahogyan a szegénység megjelenik a sajtóban? 

K. A.: Igen, úgy gondolom, hogy a pozitív oldalt is ki lehet emelni, azt, hogy egyre több médiumban jelennek meg szociális témák. Azt látjuk, hogy az újságírók egyre gyakrabban választanak szokatlan, nem mindennapi témákat, és egyre közelebb mernek menni. Amellett hogy mi is fejlődünk a sajtódíj szervezésében, nagyon látványos, ahogy évről évre az újságíró világ is változásokon megy keresztül. Épp a sajtódíj indulásakor szűnt meg a Népszabadság, az első díjkiosztón még kaptak díjat újságírók ettől a laptól. Nemrég pedig megszűnt az Abcúg, miközben azt látjuk, hogy mások is nyitnak a szocio témák felé. Egyre többen ismerik fel azt, hogy van egy olyan értékrendszer, amely szerint viszonyulniuk kell ezekhez a kérdésekhez.

Á: Hogyan tudja ellensúlyozni – egyáltalán akarja-e – a független sajtó az állami csatornákon megjelenő hivatalos képet? A benyújtott pályaművek számából, minőségéből ítélve, színesedik-e a kép valamelyest?

K. A.: Azt gondolom, hogy egy-egy pozitív hír is tud ellensúlyként működni, persze az a kérdés, hogy mekkora hatást tud kiváltani egyetlen pozitív példa. De egyre több olyan munkát látunk, ami, ha nem is megoldást, de perspektívát kíván mutatni, valamilyen reményt belecsempészni a történetbe, ami egyáltalán nem könnyű egyébként, de ez az elem nagymértékben segíti a befogadó dolgát: egyrészt hogy megértse azt a helyzetet, amiben ezek az emberek élnek, és azt, hogy másnap is ugyanabban fognak élni, másrészt, hogy ezen tényleg lehet változtatni, és mi is hozzá tudunk járulni a változáshoz, például ha számonkérjük a döntéshozókat, ha nem fordítjuk el a fejünket a buszon, ha nem egyszerűen készen kapott dolgokra bólogatunk.

Á: Egyáltalán kötelessége-e egy újságírónak az elesettek problémáival foglalkozni? Az emberek amúgy sem szeretnek ilyen kellemetlen témákról olvasni.

K. A.: Szerintem egyre nagyobb igény van arra, hogy az emberek ilyen témákról is olvassanak. Bízom abban, hogy látnak az emberek ebben a témában valamit, amitől rá fognak kattintani ezekre a cikkekre, és remélhetőleg meg fognak mozdulni. Arra a kérdésre, hogy miért kell írni erről a témáról, az a válaszom, hogy azért mert egyre komolyabb problémák vannak, amik elől már nem lehet kitérni. Arra van szükség, hogy objektív, de mégis értékeket bemutató, komoly feltáró munkák szülessenek. Bár a KSH statisztikái szerint a társadalmi kirekesztettség esélye csökken, azoknak, akik ilyen körülmények között élnek, egyre nehezebb ebből a helyzetből kitörni.

Á: A tavalyi díjazottak között szerepel Neuberger Eszter, az Abcúg újságírója is. Az Abcúg decemberi megszűnésével tovább szűkült a hazai paletta. Hogy látja, van rá esély, hogy egyéb orgánumok átveszik majd azt a szerepet, amit ez a lap vállalt azzal, hogy a periférián élők problémáit kihangosította?

K. A.: Előszöris, Neuberger Eszter szakmai különdíjat kapott, mert a zsűri úgy gondolta, hogy nagyon különleges szerepet tölt be, és komoly szakmai tudással rendelkezik, amit évek óta folyamatosan bizonyít. Másodszor, azt gondolom, hogy ezek a megszerzett tudások megmaradnak akkor is, ha megszűnik egy újság. Úgy tűnik, hogy az újságíróknak egyre rugalmasabbnak kell lenniük, mert ez a terep folyamatosan változik. Nagyon érdekes, hogy vidéken hogyan bukkannak fel olyan kritikus felületek, amik korábban nem voltak, és talán szociális témákban is fel fogják venni a versenyt a nagyobb lapokkal. Egyre több olyan esetet látunk, amikor a helyi történéseket helyi újságírók mutatják be. Korábban, amikor még létezett a Népszabadság, a lap vidéki tudósítói szállították a helyi témákat, ez ugye megszűnt. De úgy látszik, nem feltétlenül kellenek ezek a hagyományos felületek, ahhoz hogy megjelenjenek a helyi sztorik. Szociális témákban például maguk az újságírók jól tudják képviselni azokat az értékeket, amik mentén dolgoznak, és remélhetőleg megtalálják azokat a felületeket, ahol megjelenhetnek.

Á: Díjat kapott még Balavány György (24.hu), Doros Judit (Népszava), a tv/video kategóriában pedig Szilágyi Máté és Szilli Tamás (index.hu) és Szirmai Norbert „Sansz”  című munkájáért. Miért éppen őket díjazták? Mitől voltak különleges ezek a pályaművek?

K. A.: A díjat minden évben egy érintettekből álló zsűri ítéli oda. Ezzel a zsűrivel nagyon izgalmas a munka, egyfajta önismereti feladat is, hiszen az érintettek is nagyon sokfélék, különböző háttérrel rendelkeznek. A folyamat során ők is nagyon sokat tanulnak olyan témákról, amelyek őket személy szerint nem érintik. Ez egy nagyon intenzív vita, aminek a végére mindig kialakul egy konszenzus.

Sok minden adja a díjazott művek különlegességét: maga a téma, vagy egy új látásmód, ahogy az újságíró kérdez, de fontos az is, hogy milyen, a közbeszédben nagy figyelmet elérő témák voltak az adott évben. Például Szirmai Norbert filmje azért kapott díjat, mert – amellett, hogy értékeltük, hogy egyre több videó anyag érkezik be hozzánk – nagyon izgalmas életet tudott bemutatni, egy érdekes, finom stílusban. A filmen Juhász Veronika roma paralimpikont látjuk, aki mesél az életéről. Egyszerű, de mégis nagyon mély munka.

Á: Beszélt arról, hogy a zsűri tagjai maguk is szegénységben élő vagy korábban szegénységet megtapasztalt érintettek. Mennyire tudnak objektív, vagy szakmai döntést hozni?

K. A.: Ez a díj azzal a céllal indult, hogy párbeszédet kezdményezzen a szegénységben élők és a sajtó képviselői között, hogy azok szólaljanak meg, akik ebben érintettek. A mi szervezetünk és a többi nemzetközi partnerszervezet is úgy működik, hogy az érintettek jelölik ki az év kiválóságait, ami egy nagyon különleges listát ad, ami teljesen más, mint amit politikusok vagy szakértők adnának át. Pont ezt a bizalmat szeretnénk megteremteni, ahol az érintettek el tudják mondani, hogy hogyan olvasnának, hallanának magukról. Ebben a vitában minden egyes zsűri tag egy szakértő dobogóra is fellép, és pont az érintettsége miatt, el tudja mondani, hogy neki miért fontos az adott munka, és melyek azok az alkotások, amelyek méltósággal szólnak a szegénységről.

Á: Az elmúlt három évben melyik pályamű volt a legemlékezetesebb, ami a legjobban megérintette? Miért?

K. A.: Ugyan nem vagyok zsűritag, viszont nagy lelkesedéssel olvasom a beérkező munkákat, és minden évből vannak hozzám közel álló írások. A 2018-as év munkáiból egy olyan írást említenék meg, ami végül nem kapott díjat. Katus Eszter Magyar Narancsban megjelent cikke egy baranyai riport, mely izgalmas kérdéseket tesz fel. Ez egy olyan munka, ahol két vidéki település mindennapjaiba, nehézségeibe nyerhetünk bepillantást úgy, hogy olvasóként szinte mi is ott sétálhatunk a szereplők között és tanulságokat vonhatunk le erről a komplex helyzetről.

Á:  Tervezik-e a partnerekkel együtt bővíteni, más országokra is kiterjeszteni a sajtódíjat? Jelenleg mely országokban kerül kiosztásra?

K. A.: K. A.: Folyamatosan próbálunk tapasztalatot cserélni külföldi szervezetekkel, amelyek a díjat szervezik szerte Európában, és idén a díjkiosztón a nemzetközi partnerek is itt lesznek. Hamarosan szeretnénk kiosztani egy európai díjat, amit már évek óta tervezünk, de ennek a szempontjait még át kell gondolnunk. Jelenleg Ausztriában, Izlandon, Norvégiában, Finnországban, Szerbiában, Horvátországban, Macedóniában, Romániában és Magyarországon osztanak díjakat, és tervezik még Lengyelországban, Portugáliában, Spanyolországban, Svédroszágban, és Dániában is. Úgy gondolom, hogy ez még egy tanulókor, amikor mindenki megosztja a tapasztalatait, és próbálja a saját országa érdeklődéséhez képest kiválasztani a díjazottakat. Hosszú távon az a cél, hogy saját lábra álljon a projekt, hogyha a jövőben az Erste Stiftung valamiért nem lenne partner, akkor is legyen sajtódíj.

Á: A felhívásban az áll, hogy az „Esély Labor Egyesületben megújult Magyar Szegénységellenes Hálózat” hirdeti meg a sajtódíjat. Ez mit jelent?

K. A.: Ez egyrészt egy szervezeti átalakulás eredménye, amelyben a Magyar Szegénységellenes Hálózat alapítványból egyesület lett, Esély Labor néven. Ez egy megújulásnak a része, és számunkra nagyobb rugalmasságot ad. De magát a hálózati tagságot, a felkarolt témákat, a szakmai elköteleződést ugyanúgy visszük tovább. A három legfontosabb projektunk jelenleg az Elosztó Projekt, amely az energiaszegénység ellen küzd, és egy nagyon izgalmas szakpolitikai műhely. Ezenkívül folytatjuk a Méltó megélhetés projektünket, erről az Esély Labor weboldalán olvashatnak többet. A harmadik pedig a Szegénységről méltósággal sajtódíj, amit idén már negyedszerre fogunk kiosztani. Ezutóbbi munkához lehet bátran csatlakozni önkéntesként, főként a szervezési feladatokban várunk segítséget.

Díjazottak 2019-ben
Print/online kategóriában az első díjat Balavány György Nem akarom, hogy a gyerekem is sárga mellényben söpörje a járdát című, a 24.hu-n megjelent cikke nyerte el, melyben a szerzővel együtt ellátogatunk az ország tíz legszegényebb településeinek némelyikére. A kategória különdíjasa, a Népszava újságírója, Doros Judit két kiemelkedő írásáért kapott elismerést. Az első egy romáknak segítséget nyújtó vak férfi története (Egy vak férfi a tiszavasvári romák támasza), a másik (Emberi sorsokba fektetnek), az előzőhöz kapcsolódó cikke egy Amerikából hazatelepült házaspárt mutat be, akik havonta nagyjából kétmillió forintot költenek arra, hogy rászoruló családokat támogassanak. A TV, video kategória egyik különdíját „Sansz” című anyagáért Szirmai Norbert kapta, a kategória másik különdíját az index.hu munkatársai, Szilágyi Máté és Szilli Tamás nyerték el, az „Ehhez a hittantanárhoz boxer és vipera kell” című kisfilmjükért. Szakmai különdíjat kapott az Abcúg újságírója, Neuberger Eszter Gazdag telkesek között bújnak meg a lakhatási válság áldozatai című munkájáért.

Vitrai Barbara

–

–