A „nem dobom ki” holmik – milyen adományok hasznosulnak jól a szegénységben, és milyenek nem

IMG_6925

 

Nem lehet elégszer írni erről. Hogy milyen adományok azok, amelyek jól hasznosulnak a szegénységben, és mi az, amit a 21. század Európája már nem hasznosít. A szegénységben sem.

 

 

A határt, hogy mi jó még, és mit érdemes már kidobni inkább, és nem odaadni valakinek, több dolog is meghatározza. Az egyik ilyen az adományozó önfenntartási képességének szintje.

Akinek ez erős, az, főleg van ideje, mert nem túlhajszolt az élete, megjavítja az elhasználódott ruhákat. Gombot varr fel, cipzárt cserél, szűkítő varrást használ, felhajtja a hosszú nadrágszárat, vagy helyes kis matricát varr a gyerekruha szakadására. Persze ő is változik, hiszen már kidobja a felszaladt nylonharisnyát, a szemfelszedés már a múlté, és nem biztos az sem, hogy visszabontja már a kinyúlt kötött sapkát, hogy újrakösse.

De ez az emlék erős még benne, ezt kapta örökül az édesanyjától, és aki ebben nőtt fel, az ezeket nehezen vetkőzi le. Igaz, ez a mai világban már többnyire csak érzés marad, az ilyen ember számol, mérlegel is, és gyakran belátja, hogy egyszerűen nem érdemes belefogni, óriási a túlkínálat, olcsó, használt termékekből is, drágább a javítás, és időigényes is. Az idő pedig pénz. A rohanás korunk jellemzője lett.

 

anyagok, textilek

 

De az érzés erős, sajnálják kidobni, hát adományba odaadják. Mert nekik már nincs idejük, és nosztalgiával gondolnak arra, mikor még volt, és remélik, másnak még futja erre is. Ők azok, akik a csomag mellé megírják, hogy beletettek az adományba egy dzsekit, aminek rossz a cipzárja, de nyilván, aki kapja, megvarrja majd, mert egyébként teljesen jó. Ő is csak azért nem javítja meg, mert már úgyis kinőtte a gyereke. Ja, és van egy nadrág is, ami már foltozásra szorulna, de „otthon még én is ráadtam a gyerekre”.

Mert az erős önfenntartási képességgel rendelkezőknél az otthoni ruha nem külön oda vásárolt, kényelmes öltözet, hanem az, amit hordtak iskolába, munkába, de már kopottabb, vagy került rá egy olyan folt, ami miatt oda már ciki felvenni, ezért kinevezték „otthoninak”. Ismerős ugye?

Persze ők maguk is szembesülnek azzal, hogy a felgyorsult, túlkínálatos világ az ő gyerekeik igényeit is átszabja, ez a fajta szemlélet a gyerekeiknél már nem fog tudni kiteljesedni.

 

IMG_6928

 

Érdekes ilyen szempontból szemlélni az adományokat. Már többnyire csak hagyatékokból kapunk kézimunkakészleteket, hímzőcérnákat, gondosan összehajtogatott, színenként és fajtánként összerendezett anyagmaradékokat, ruhából kivágott csipkéket, szabásmintákat, fajtánként csoportosított gombokkal, szépen feltekert „farkasfoggal”, vagy hímzett szélű kis paszpolokkal, előre leszabott, külön zacskóba gyűjtött ferdepánttal. (Ezeket persze próbáljuk hasznosítani a kézműves-projektjeinkben…gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt.) Az ember egy ilyen csomagot nézegetve egy más világot lát maga előtt, olyan asszonytípussal, ami eltűnik már. Mert a fogyasztói világ átértékelte az életnek ezt a területét.

Cikksorozatunk korábbi részei itt olvashatók

Emlékszem, egyszer, régen, amikor még a számítógép fel sem merült a családoknál, valami lakossági felmérésnél volt egy olyan kérdés is, hogy van-e a háztartásban varrógép. Mint valami szintet mérő tétel. Hol van ez ma már? Nehéz ezzel a gyorsan változó világgal lépést tartani. Már pár év alatt is annyit változott a ruhapiac. Óriási mennyiség termelődik itthon is, és külföldön is használt ruhából a gyorsan cserélődő ruhatárakban. Más a divat, az alapanyag, az árképzés.

Akik generációs szegénységben élnek, ők nem, vagy nagyon alacsony szinten rendelkeznek az önfenntartás képességével. Sem tudás, sem más feltétel nincs a ruhajavításra. És nincs meg a saját készítésű ruha, kiegészítő viseletének öröme sem, mint motiváló tényező.

De akinek az önfenntartási képessége erős, az nem tudja megérteni ezt. Neki evidens, hogy javítson, szabjon, varrjon, kössön, szőjön, horgoljon az, akinek ruha gondja van. Mint régen, a tisztes szegénységben élők. Mint most is, azok, akiknek ez a hobbija. Közben pedig mindez értelmezhetetlen a 21. századi európai szegénységben.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány

 

tetszett_a_cikk3