Bezárás
Egyéb

“Oktatáspolitikai forradalom kellene ahhoz, hogy valami változzon”

Kiss Tibor Noé író két évig fociedzéseket tartott Pécsbányán élő, nehéz sorsú cigány fiataloknak. Az ott szerzett tapasztalatairól, a gyerekek lehetőségeiről és az elért eredményekről is beszélgettünk vele. A mai Magyarország, egy kicsit másképp, mint azt általában megszokhattuk.

– Pécsbányán, egy nagyon szegény városrészen fiataloknak tartottál fociedzéseket. Hogyan látod, mennyire motiválja őket a sport, a versengés? Segít-e abban, hogy egy-egy meccs erejéig kiszakadjanak a hétköznapokból? Van-e a sportnak közösségformáló ereje, összetartóbbak lesznek a gyerekek? 

– Voltak jelei annak, hogy a gyerekek között kialakult valamiféle összetartás. Az edzések jobb időszakaiban tudtunk hatni egymásra, valódi kommunikáció zajlott közöttünk, bár a gyerekek a másik helyébe ekkor is nehezen tudták beleképzelni magukat, általában mindenki a saját igazát hajtogatta. Ugyanakkor volt egy olyan érzésem is, hogy a köztük meglévő feszültségek a pályán robbannak. Focizás közben azért lehet kicsit kiabálni, odalépni, könyökölni. A bűnbakok a focipályán is bűnbakok maradnak.

– Ha esetleg egy-egy játékos kiemelkedően tehetségesnek mutatkozik, van esély arra, hogy kitörjön ebből a közegből, és profi futballista legyen belőle? Hogyan tudtátok segíteni őket ebben? Lehetséges ilyen körülmények között a tehetséggondozás, vagy ezek az edzések inkább időtöltésnek, hasznos elfoglaltságnak voltak jók?

– Két nagyon tehetséges srácot tavaly sikerült elvinnem a PEAC ificsapatához. Az edző nagyon készséges volt, és a srácoknak sem ment rosszul. A belüket is kifutották, küzdöttek – csakhogy nem kaptak labdát a társaiktól, hátraküldték őket védekezni. A következő edzésre már el sem mentek, én pedig nem tudtam velük megértetni, hogy ez eleinte teljesen természetes, és az elismerésért meg kell harcolniuk. Kudarcként éltem meg, hogy nem tudtam rávenni őket a folytatásra.

– Mivel magyarázható ez szerinted?

– Nem volt senki, aki hatni tudott volna rájuk. Az egyik srác szívesen folytatta volna, de egyedül nem akart járni. Tanúja voltam annak, amikor a barátnője osztotta ki emiatt, de ez sem segített. Talán, ha lettek volna körülötte olyan felnőttek, akik újra és újra leviszik a pályára. Ezt tapasztaltam egyébként futballistaként is. Kamaszkoromban a Ferencvárosban futballoztam, és időről időre megjelentek környékbeli suhancok. Sokan elég jól fociztak közülük, de egy hétnél tovább nem maradtak. Nem igazán foglalkoztak velük, s ők sem tudtak beilleszkedni. Itt nyilvánvalóan beszélhetünk valamiféle társadalmi meghatározottságról is. A középosztálybeli családoknál legalább napirenden van az a kérdés, hogy a jövőbeli sikerekhez később megtérülő befektetésekre van szükség. Az olyan helyeken, mint Pécsbánya, a máról holnapra élés tűnik az egyetlen perspektívának.

– Saját identitásod, transzneműséged felvállalása tud segíteni ezeknek a fiataloknak abban, hogy ők is szembenézzenek saját magukkal, ki merjenek állni magukért?

Pécs kis város, nyilván nem tudtam titokban tartani, ki is vagyok valójában. A telepen néhányan, főleg a nők és a zenészek közül nyitottak voltak arra, hogy beszélgessünk arról, mit jelent transzneműnek vagy cigánynak lenni. Az edzéseken viszont ez nem került szóba. Nyilván voltak, akik a hátam mögött hülyének néztek, mások meg elfogadtak. Ez mind teljesen természetes, tizenévesekről beszélünk. Különben sem azért mentem ki Pécsbányára, hogy én legyek a példaképük, hanem hogy edzéseket tartsak nekik.

– Hogyan látod, mi jelenthet ezeknek a fiataloknak kiutat abból a helyzetből, amiben jelenleg élnek? Láttál esetleg pozitív példát, említésre méltó egyéni életutat, fejlődést?

– A csapat legjobb játékosa néhány hónappal ezelőtt Angliába költözött, egy csirkefeldolgozó-üzemben kapott munkát. A többiek is próbálkoznak, van, aki szobafestőnek tanul, mások autószerelők szeretnének lenni, mert „autó mindig lesz”. Ezek legalább valamiféle eredmények, célok. A lehetőségeik azonban összehasonlíthatatlanul rosszabbak azokhoz képest, akik mögött diplomás szülők állnak, polgári miliővel és értékrenddel. A gyerekektől és a telepen dolgozó civilektől viszont inkább rémtörténeteket hallottam, ha az a szó került szóba, hogy család. Sokuk számára az alapszintű komfortzóna is hiányzik. Jellemző, hogy amikor a srácok kitöltötték a jelentkezési lapot a fociedzésekre, akkor már az „anyja neve” kérdésnél milyen lehangoló történetek és indulatok bukkantak elő. Voltak, akik azt sem tudták pontosan meghatározni, hogy hol, kinél is laknak valójában.

– Akkor mégiscsak elengedhetetlenek a példaképek, s jó lenne, ha nem a valóságshowkból, szappanoperákból lennének kiválasztva azok, akikre a gyerekek felnézhetnek. Szerinted lehetne ezt valamilyen módon befolyásolni?

– Nem hinném, hogy a fiatalok számára egy valóságshow szereplői bármilyen értelemben is példaképek lennének. Valószínűleg a mai tizenévesek is röhögnek ezeken a figurákon – más kérdés, hogy a cuccaik, a nyelvük, a viselkedésük valamiféle mintát jelent a számukra. De hogy nem a példaképeik, abban szinte biztos vagyok. A futball egyébként alkalmas volna arra, hogy olyan példaképeket állítson a fiatalok elé, akiknek a sikerei mögött valódi teljesítmény áll. De tizenévesen a legtöbben csak a sarkalásokat és tetoválásokat veszik észre, abba nem gondolnak bele, hogy egy Cristiano Ronaldo-biciklicsel mögött hosszú évek kemény munkája áll.

– Van esetleg elképzelésed arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne érdemben segíteni ezeknek a fiataloknak, akár egyénileg, akár állami, önkormányzati szinten?

– Mindent az alapoktól kellene kezdeni. Oktatáspolitikai forradalom kellene ahhoz, hogy valami változzon. Jól képzett tanárokra volna szükség, melléjük szociális segítők sorát kellene alkalmazni, akik közvetíthetnének a szülők és az iskola között. Mert a legnagyobb problémát talán nem is a szegénység jelenti. Az itt élők mentalitását, értékrendjét egyre inkább a nihilizmus jellemzi, ami nem is csoda, hiszen egyfolytában a kirekesztettséggel és a kilátástalansággal szembesülnek. Szörnyű látni, hogy már tizenévesen is beletörődnek abba, ami körülveszi őket. Nem látnak pozitív példákat maguk előtt arra, hogy a befektetett munka valaha is gyümölcsözhet. Ebből az apátiából csak hosszú évtizedek alatt, áldozatos munkával lehetne kiemelni ezeket az embereket. Erre azonban jelenleg semmiféle politikai szándék nem látszik.

– Miért döntöttél úgy, hogy abbahagyod ezt a munkát? Elfogyott a remény a reménytelenségben?

– Közel két évig dolgoztam együtt a gyerekekkel, és egyszerűen elfogyott az energiám. Az utolsó hónapokban az edzések legnagyobb része azzal ment el, hogy fenntartsam a fegyelmet. Egy idő után ennek nem láttam tovább értelmét, különösen azért, mert volt közöttük néhány valóban tehetséges srác, de nem tudtam velük érdemben foglalkozni. Végül lemerültem.

– Hogy érzed, tanultál ebből az időszakból? Megmutatott valami újat számodra a mai Magyarországból?

– Újra és újra ugyanazt tanuljuk: minél közelebb megyünk valamihez, annál jobban megismerjük és megértjük. Más dolog a Facebookon szörnyülködni a körülöttünk is egyre inkább terjedő szegénységen, és megint más kicsit megismerkedni egy olyan közösség életével, mint a pécsbányai. Rögtön jobban látszik, hogy milyen színes ez a világ, ugyanakkor az is, hogy milyen árnyoldalai vannak. A pécsbányai munkám arra figyelmeztetett, hogy az életünket mennyire kicsi és szűk közegben, valamiféle zárványban töltjük, és a legtöbb esetben fogalmunk sincs arról, hogy emberek tömegei számára olyan alapvető dolgok jelentenek problémát, minthogy nincs cipőfűzőjük. Leginkább mégis az itt élők teljes eszköztelenségét tartom riasztónak: nincs nyelvük, nincsenek viselkedési mintáik, amelyek odakötnék őket a társadalomhoz.

Ayhan Gökhan – Izsó Zita

Cimlapkép forrása: Hír24

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom