Stela Chiorea 2005-ben, 29 évesen szabadult az egyik romániai börtönből. Felnőtt életének túlnyomó részét rácsok mögött töltötte. 10 év, három ítélet alapján. A korábbi drogfüggő Stelát éppen akkor diagsznosztizálták HIV-pozitívként. Döntenie kellett. „Gondoltam itt az ideje kezdeni valamit az életemmel. Ugyanakkor azon is gondolkodtam, vajon mit tudok tenni az életemmel. Hiszen tettem lépéseket a tisztességes élet felé, de a társadalom visszarántott.”
A barátai elhívták Stelát Olaszországba, lopni – pénzt is küldtek neki az utazáshoz. Akkoriban Románia még nem volt az EU tagja, de még a szükséges papírokat is elintézték neki, hogy átjuthasson a határellenőrzésen. Azonnal útnak indult.
A piti bűnözés világa mobil, ahol sok a kapcsolat, mondja Stela. Semmiben sem hasonlít a külföldi munkavállalás más formáira. „Ha van munkád és valami törvényeset csinálsz, akkor ugyanazon a helyen maradsz – mondja –, de amikor bűnöző vagy, ezt nem teheted meg. Mi nem csak Olaszországban loptunk.”
A rendőrség soha nem tartóztatta le Stelát a hazáján kívül. Ösztönösen megérzi a fenyegetést. „A hátamon is volt szemem.” – mondja.
A piti bűnözés olyan információkon alapszik, amelyek a bűnözők saját, informális hálózatán keringenek. Valakinek feltűnik egy gyenge pont a városban, ahol nincs rendőri jelenlét, és javasol egy bűncselekményt, amelyhez megfelelőek a feltételek. Ez lehet például zsebtolvajlás valamelyik olasz város terén, vagy egy buszállomáson. De a zsaruknak két-három hónap után feltűnik a bandák támadásainak mintája, és lecsapnak rájuk.
„Ma még működik egy bizonyos fajta bűncselekmény, de holnap már nem biztos,” – mondja Stela. „Ha nem tudsz mit csinálni, akkor menned kell, és keresned kell egy új helyet. És valaki megemlíti Görögországot például, mert ott éppen könnyen lehet lopni a bankautomatákból. Valahogy így működik.”
Ezt a világot leginkább az SMS-ek kötik össze, a bandák és szövetségek gyorsan alakulnak ki és gyorsan meg is szűnnek. „Ha megtudom, hogy jó vagy valamilyen lopástechnikában, akkor megkereslek és felajánlom, hogy legyünk társak – mondja –, akármelyik pillanatban találkozhatsz valakivel, akivel rögtön el is kezdtek együtt dolgozni.”
„Mint a drogfüggőség”
Vegyük például Milánót. Az elmúlt évtized végén a divat és a pénzügyek olasz központját három éven keresztül terrorizálta egy gyerekbanda Craiovából, Dél-Romániából.
Akkoriban a milánói társadalomkutató intézet, a Codici egyik munkatársa, Andrea Rampini tanulmányozta a 8 és 14 év közötti gyerekekből álló 30 fős bandát. A gyerekek egész nap a vasútállomás előtt loptak, miközben felnőtt bandavezérek figyeltek rájuk. Minden egyes kiskölyök napi több ezer eurót lopott össze.
A szabadúszóktól eltérően, mint amilyen Stela is, ez egy vegyes társaság. Néhány gyereket a rokonaik adtak el emberkereskedőnek, másokat „béreltek” a családjuktól, vagy az árvaházakból szereztek. De néhány Olteniából, a Craiova körüli régióból származó tinédzser csak a nyárra utazott Milánóba, hogy lopjon, majd vastag zsebekkel tért vissza az iskolába szeptemberben. „Olyan volt ez nekik, mint egy nyári tábor.” – mondja Rampini.
„A szebtolvajlás olyan egy 14 éves lánynak vagy fiúnak, mint a drogfüggőség.” – teszi hozzá. „Folyamatosan felspanoltak, és a tetteiknek azonnali eredménye van. Bemehetnek a boltokba, költhetnek ruhára vagy státuszszimbolumnak számító edzőcipőkre. Megtehetik, hogy egész nap a McDonald’s-ban esznek. Craiovában soha nem engedhették volna ezt meg maguknak. És most mintha valami rocksztárok lennének.”
Stela számára is hasonló érzést váltott ki a tolvajlás. „A lopás csodálatos adrenalin löketet adott.” – mondja. Hogy igazolja a bűncselekményeket, Robin Hood-figuraként festi le magát. „Van valami bajom a gazdagokkal, akik azt hiszik, hogy okosabbak nálunk, csak mert van pénzük– mondja. Ott bántom őket, ahol a leginkább fáj nekik, csak, hogy tudják, milyen érzés is idelenn azoknak, akik közvetlen mellettük szenvednek. Én a gazdagoktól veszek el, és a szegényeknek adok.”
Rampini kiskölykei a legtöbb pénzüket esküvőkre költötték, amelyet tinédzserkorukban kötöttek. Azt mondja, a gyerekek varázslatos történeteket meséltek egymásnak az esküvőkről, például, hogy a vőlegény limuzinban, vagy éppen magánrepülővel érkezik. Ezek a gyerekek minden egyes nap, miközben az utasok kézipoggyászát és az üzletemberek aktatáskáit fosztogatták, az esküvői előkészületekről beszéltek.
„Egész életükben diszkriminálták őket: az iskolában, a lakhatásnál, a focicsapatokban is. És most, életükben először, ők a legerősebbek” – mondja Rampini. „El akarják mondani a világnak: »Létezem, és nem csak egy diszkriminált, szegény cigányfiú vagyok, hanem egy erős, hatalmas, csodaszép valaki«”.
Rampini szerint a banda városról városra járt. Ez volt a Nagy Turné: Velence, Torinó, Milánó és Róma; végiglopták Olaszország főbb tereit, és azokon is túl. Néhány gyerek nevelőintézetben lakott Hollandiában és Spanyolországban, de otthagyták vagy megszöktek. „A karrierjük, a történetük és az életútjuk is nagyon európai.” – mondja Rampini. „A Schengen-övezeten belül mozogtak, és bebizonyították, hogy nincs tényleges, működő kooperáció az egyes országok szociális ellátórendszere között.”
Nem volt párbeszéd a problémás gyerekekről a spanyol, a holland, és a hátterüket jelentő romániai gondozóintézetek között. „Ezek a kölykök” – érvel Rampini – „sokkal inkább európaiak, mint az európai nemzetek.”
Nem tarthat örökké
De a Rómában, Stockholmban, Velencében, Londonban vagy Párizsban tevékenykedő romániai cigány tolvajokról szóló, a 2000-es évek közepén címlapra kerülő történetek lassan kivesznek a köztudatból.
A milánói gyermekkereskedő hálózatot szétzúzta az olasz és román rendőrség egy közös művelete, a bandavezéreket rabszolgatartásért rács mögé dugták. A gyerekeket a családjukhoz vagy olaszországi gondozóintézetekbe küldték – innen viszont hamarosan kereket oldottak.
Nyolc évvel telt el, és Rampini gyerekei közül néhány visszatért Romániába, de Craiovában csak kevés lehetőség nyílt számukra. Olaszországban néhányan farmokon dolgoztak vagy vashulladékot gyűjtöttek; egyikük még tanul, egy másikból strici lett, mások megházasodtak, és még mindig vannak, akik Milánó utcáin élnek. Többségük élete nem vett éppen jó irányt.
Miközben Stela az utolsó büntetését töltötte egy romániai börtönben, végignézte, ahogy az elítéltek szabadulnak, majd három nap múlva ismét visszakerülnek a rácsok mögé. A kétezres évek derekán akadt olyan, aki zsinórban háromszor is visszakerült. A visszaesők száma nagyon magas Romániában, és bár hivatalos adat nincsen, az arányt 60%-ra teszik.
Az egyik problémát a börtönbeli szolgáltatások hiánya jelenti, amelyek segíthetnék az elítélteket olyan képzettségek megszerzésében, amelyekkel eltarthatják magukat a büntetés után.
„A börtönrendszert nem a rehabilitáció, hanem a rabok irányításának jegyében alakították ki.” – állítja a Bukaresti Egyetem igazságszolgáltatással foglalkozó professzora, Ioan Durnescu. „A rendszer nem támogatja az oktatást, sem a munkaerőpiacon való elhelyezkedés segítését.” Igaz, a román börtönök biztosítanak munkát: a férfiak gyakran építkezéseken dolgoznak, míg a nők ruhát gyártanak.
„Ez ugyan jó, de mégis a rabok irányításának egy módja,” – mondja Durnescu. „A munkákat úgy kellene szervezni, hogy az a szabadulás után is támogassa az elítélteket.”
Stela szerint az élet kemény volt benn. De odakinn még rosszabb. Az egykori elítéltek teszik ki a társadalom leginkább megbélyegzett csoportját világszerte, de ez Romániában különösen érezhető. „Ez egy korábbi elítélt, szóval biztos, hogy tőlem is lopna. Ezért aztán nem is alkalmazom.” Romániában ez a vélekedés jelenti a legnagyobb akadályt a korábbi elítélek reintegrációjában Maria Nicoleta Anreescu, az APADOR-CH emberi jogi civil szervezet ügyvezető igazgatója szerint.
A szakképzést igénylő területen, ahol a korábbi elítéltek munkát tudnának találni – építőmunkásként vagy taxisként – a priusz kizáró okot jelenthet „Szinte mindenki, aki valaha börtönben volt, ki van téve az elutasításnak” – teszi hozzá Durnescu. „A társadalom létrehozott egy csoportot, amely ki van zárva a munkaerőpiacról.”
A volt elítéltek leginkább a családjukon és hálózatokon keresztül jutnak munkához. Ezáltal abba a kiszolgátatott helyzetbe kerülnek, hogy feketén kapnak fizetést. Mások csatlakoznak ahhoz a világhoz, ahol az emberek olyan pozíciókat találnak ki a túléléshez, mind például az utcai virágárusítás vagy parkolóhelyeket őrzése. Ez a folyamat hozzájárul az “underclass” felduzzasztásához.
„Sokkal többet foglalkozunk a Bukarest utcáin élő kutyák életével, mint azokkal, akik börtönbüntetést kaptak.” – mondja Durnescu. „Látom a médiában, hogy mennyi támogatást kap egy állatmenhely – de nem láttam ugyanezt az összeget egy volt fogvatartott esetében.” A priusszal járó stigma ráadásul megteremti a saját ördögi körét, ahol a korábbi elítélt nem lát reményt az elhelyezkedésre, ezért visszatér a bűnözéshez. „Amikor az egyetlen dolog, amit a körülötted levő emberektől kapsz, az elutasítás, akkor persze, hogy rossz leszel – az emberek tesznek rosszá.” – mondja Stela.
Azzal, hogy megakadályozza a korábbi elítéltek elhelyezkedését a hazai munkaerőpiacon, a román kormány hallgatólagosan arra ösztönzi a volt elítélteket, hogy az EU-n belül keressenek munkát, ahol kevésbé korlátozzák a munkavállalásukat.
Körülbelül 11500 romániai állampolgár van azEU különböző börtöneibe zárva. Ez a romániai börtönnépesség egyharmada. Nem bűnözési hullámról van szó, mivel minden 256 külföldön élő román közül csak egy van börtönben – az arány ugyanez Lettország esetében,Litvániával összehasonlítva pedig annak fele. Közülük mindössze néhány százat szállítottak vissza a román börtönökbe. Felmerül, hogy a román állam vajon nem a szomszédjaira hárítja-e saját állampolgárainak reintegrálását. Ha így is van, ez a kényelmes megoldás nem egy tudatos politika a hatóságok részéről. „Nem feltételeznék a kormányunktól semmi ilyen stratégiai döntést.” – véli Durnescu. „Szerintem ez egyszerű nemtörődömség, mivel a kormánynak egyáltalán nem fontos ez a csoport, hiszen nincs társadalmi támogatottsága, és szavazatokat sem hoz. Miért kéne velük foglalkozni?”
„Sokuknak megvan a képessége, az ereje, az intelligenciája, mégis félnek a fejlődéstől.”
Stela még a kommunizmus idején nőtt föl egy roma családban Pitestiben, egy Bukaresttől nyugatra található, az autógyártásról ismert városban. A Ceausescu-korszakot úgy élte meg, mint élete legjobb korszakát, mivel „az élet egyszerű és nyugodt volt.” Tinédzserként egy kekszgyárban dolgozott tisztességes jövedelemért, és gabonával meg kukoricával barterezve még további keresethez is jutott. 14 éves korában házat vett magának.
A forradalom sokkolta a társadalmat. A románok úgy gondolták, hogy a világ kinyílt számukra. Lehetőséget láttak mindenben. Importálták a kapitalizmust. Azt mondták, mindenki lehet gazdag. Mindenkinek gazdagnak kellene lennie. Gazdagnak lenni jó dolog. De semmilyen nagy változás nem történt. Az emberek kiábrándultak, és próbálták megcsinálni a saját szerencséjüket – sokan a bűnözés felé fordultak.
„Szerintem a demokrácia megbolondította az embereket, különösen a fiatalokat. – mondja. Milyen előnyünk származik abból, hogy mindenhez hozzáférünk, de – különösen gyerekként – csak a rossz dolgokat látod a TV-ben, például, hogy valaki megerőszakolta a húgát, vagy megölte az öccsét? Ceausescu idejében ehhez nem fértél hozzá. Talán akkor is történtek ilyenek, de nem voltak szem előtt.”
2009-ben Stela esküt tett, hogy jobb embert farag magából. Egy NGO segítségével felgyógyult a függőségéből és korábbi szerhasználókkal kezdett dolgozni. Nyitott egy autómosót, ahol korábbi elítélteket és szerhasználókat alkalmaz, akik nem találtak máshol munkát. Segít nekik önbizalmat szerezni: sokaknak például még soha nem volt része fizetett munkában.
Az egyik alkalmazottja négy nyelven beszél folyékonyan, de félt változtatni az életén.
„Sokuknak megvan a képessége, az ereje, az intelligenciája, mégis félnek a fejlődéstől.” – állítja Stela.
Az egykori elítélt mára társadalmi vállalkozó lett: nyitott egy bárt és egy közösségi központot Ferentariban, Bukarest déli részén. Törekszik arra, hogy megmutassa, mi mindent lehet elérni kellő motivációval, intelligenciával és akaraterővel. Ugyanakkor minden munkatársának elmondja, hogy az autómosót ne az egyetlen lehetőségként élje meg. Egy korábbi alkalmazottja ma Angliában dolgozik az IT-szektorban.
„Azt mondom nekik, hogy »most már tudod, hogy mit is jelent, ha szerződést kötsz, hogy a társadalom része vagy, hogy kötelességeid vannak. De nem akarom, hogy itt maradj, mert pazarlás lenne, ha nem mennél tovább. Harcolj az álmaidért!«”
Idén az Átlátszónet Alapítvánnyal közösen, az Erste Stiftung támogatásával kerül kiosztásra „A szegénységről méltósággal” sajtódíj, melyet három éve indított útjára...
A Hintalovon Alapítvány idén második alkalommal készített éves összefoglalót a gyermekek jogainak érvényesüléséről hazánkban. Bár vannak pozitív változások, az...
Áprilisban folytatódott a sikkasztással, magánokirat-hamisítással és jelentős kárt okozó hűtlen kezeléssel vádolt hivatásos gondnok pere, melyet pótmagánvádas eljárásban csaknem...
