Két osztrák fiatalember, Udo Felizeter és Nico Schwendinger 2016 tavaszán indította útjára az Open Piano for Refugees (Nyitott zongora menekülteknek) projektet: felállítanak egy zongorát Bécs és más nagyvárosok egyik központi terén, amelyhez bárki odaülhet, turisták, zenészek, menekültek, a járókelők pedig hallgatják a zongorajátékot. Szabadtéri koncertet szerveztek menekültek részvételével, és adományt gyűjtöttek a menekült diákoknak tartandó zongoraórákra. Így született meg a Piano School for Refugees (Menekültek Zongoraiskolája) három tanár és közel 20 menekült hátterű diák részvételével. Most azt tervezik, hogy DoReMi néven kibővítik a zeneiskolát, ahol jelképes összegért több mint 60 menekültet és osztrák tanulót oktatnak majd különböző hangszerekre. A szociális zeneiskola célja, hogy hasznos időtöltést és önbizalmat adjon a gyerekeknek, hidat építsen osztrák és menekült között, elősegítve egymás megértését és az egymástól való félelem leépítését.

 

Átlátszó: Amikor bevándorló vagy menekült gyerekek problémáin gondolkodom, elsőre nem a zenetanulás jut eszembe. Miért olyan fontos számodra, hogy minden gyerek tanuljon zenét? Miért gondolod úgy, hogy emberek adományoznak majd erre a projektre?

Nico Schwendinger: Amikor elindítottuk az Open Piano for Refugees projektet, még nem volt víziónk a zeneiskoláról, arról, hogy mindenki zenét fog tanulni. De közben rájöttünk, hogy ez tényleg összehozza az embereket: nevetnek, beszélgetnek, jól érzik magukat, és valahogy kapcsolatot teremtenek a zenén keresztül. Rájöttünk, hogy a zene összeköt – a zene egy olyan nyelv, amelyet nem mindenki beszél, viszont mindenki megért. A zeneiskola a következő lépés, itt az emberek hosszú távon is találkozhatnak, és ez elősegítheti a bevándorló emberek integrációját.

Á: Korábban azt mondtad, van saját tapasztalatod menekült gyerekekkel, mivel egy külvárosi általános iskola felső tagozatán tanítasz. Mesélnél erről?

NS: Azoknak a gyerekeknek, akiket tanítok, szükségük van valamilyen értelmes elfoglaltságra a szabadidejükben, mert egyébként a telefonjukon lógnak egész délután, és olyan számítógépes játékokat játszanak, amiket én biztosan nem ajánlanék a saját gyerekeimnek. Lehet, hogy a zene a legtöbb ember számára marginális dolognak tűnik, de ezeknek a gyerekeknek tényleg értelmes alternatívát adhat. A tanításban az a személyes tapasztalatom, hogy a menekült gyerekek mindig nagyon lelkesek, főként az elején, örülnek, hogy tanulhatnak. Amikor megérkeznek az iskolába, általában nem beszélnek németül, és örülnek, hogy végre egy közösség tagjai lehetnek. Egyébként az osztályközösség dinamikáját tekintve, kifejezetten jó az, ha menekült gyerekek is ülnek az osztályban. Kezdetben nagyon csendesek, nagyon figyelnek mindenre, nem viccelődnek, nem bohóckodnak, mert hálásak azért, hogy egy közösség tagjai lehetnek – főleg azok után, amin korábban keresztülmentek. Ebben az iskolában, ahol tanítok, a diákok elég hangosak, kemény szavakat használnak, és gyakran nehezükre esik a koncentráció. Ebben a közegben kifejezetten jó, hogy a menekült gyerekek nyugodtak és tényleg tanulni akarnak.

Á: Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez, amikor az Open Piano projekt elindult. Kik indították el, és hogyan?

NS: 2015 nyarán Udo (Felizeter) és én biciklitúrára indultunk Kelet-Európába: eltekertünk Fehér-Oroszországba, Ukrajnába, Lengyelországba, aztán vissza Ausztriába. Ukrajnában láttunk egy pár szabadtéri, közösségi zongorát, és mivel Udo már tizenöt éve zongorázik, minden alkalommal, amikor elmentünk egy zongora mellett, leült játszani. Szerintem ez elég menő dolog, Udo pedig azt mondta: „Nem értem, miért nincs ilyesmi nálunk. Ezt el kell vinnünk Bécsbe!” Itt viszont komoly küzdelem volt megszerezni a szükséges engedélyeket a várostól, nagyon sajátos szabályok vonatkoznak az utcazenélésre – jó pár hónap elment ezzel. Úgyhogy amikor 2016 májusában megtartottuk az első Open Pianót, még mindig nem volt engedélyünk, ezért csatlakoztunk egy demonstrációhoz. A tüntetés arról szólt, hogy ne legyenek határok. Elég jó hangulat volt, aktivisták és politikusok beszéltek a megafonba, közülünk valaki meg ott zongorázott az egyik félreeső helyen. Közben odajött hozzánk az egyik politikus, és megkérdezte, hogy mit csinálunk. Amikor elmondtuk miről szól a projekt, megígérte, hogy segít megszerezni a szükséges engedélyeket a várostól, és valóban, segített is.

Á: Konkrétan hogy indul egy esemény? Fogtok egy zongorát, leteszitek egy térre, és ott hagyjátok néhány napra?

NS: Általában három-négy napra hagyjuk a zongorát szabadtéren, a leghosszabb idő tíz nap volt. Egyikünk mindig ott áll a zongora mellett, és időnként leül játszani. Amikor valaki zongorázik, és húsz ember álldogál körülötte, hallgatva a zenét, előbb-utóbb szinte mindig odajön valaki a zongorához, és leül ő is játszani. Éjszakára letakarjuk, és otthagyjuk a hangszert, de eddig még semmi probléma nem volt ebből.

Á: Honnan szerzitek a zongorát?

NS: Van egy zongoraszalon, a Klaviergalerie, ahonnan mindig megkapjuk az egyik zongorát, ha Bécsben vagyunk. Nem kell fizetnünk, ingyen adják ehhez a projekthez. A hangszerboltoknak általában van olyan hangszerük, amit koncertekhez vagy színdarabokhoz kölcsönöznek. Elmegyünk, beszélünk az Open Piano projektről, és megkérdezzük, nem akarnak-e minket támogatni. Amikor felállítjuk a zongorát egy téren, az oldalán a hangszerbolt neve, például egy nagy „Klaviergalerie” felirat áll, és ki is teszünk néhány szórólapot a zongora tetejére, ami így elég jó reklám a boltnak. És az emberek tényleg elkezdtek beírni a Klaviergalerie Facebook-oldalára, hogy milyen fantasztikus projekt, köszönjük szépen. Ezen a bolton kívül még hat másik szalont találtunk különböző városokban, akik így támogatnak minket.

Á: 2016 májusában kezdtétek el szervezni az Open Piano eseményeket Bécsben, aztán megjelentetek más városokban is.

NS: Bár mindketten Bécsben élünk, de Ausztria legnyugatibb feléből, a svájci határhoz közeli kisvárosból, Bregenzből származunk. Nálunk minden évben nagy kulturális fesztivált rendeznek a Boden-tó partján, operával, balettelőadással, koncertekkel. Elég népszerű esemény, igazi turisztikai attrakció – úgy gondoltuk, hogy ezek az emberek az Open Pianora is eljönnének. Érdeklődnek a klasszikus zene iránt, ráadásul a zongora a tóparton egész jól mutatna, gyönyörű a táj. Úgyhogy 2016 nyarán elvittük az Open Pianót Bregenzbe, és még ugyanazon a nyáron egy másik kisvárosba is a tó partján. Később rendeztünk egy eseményt Grazban, aztán más városokban is.

Á: Hogyan találtatok önkénteseket?

NS: Először mindent magunk csináltunk, aztán elkezdtek jönni az emberek. Odajönnek a zongorához játszani, beszélgetni, aztán jönnek másnap is, harmadnap is, végül megkérdezzük tőlük, hogy nem akarnak-e időnként felváltani minket: ott maradni a zongora mellett és játszani egy picit, hogy beindítsák a dolgokat. Tíz emberünk már biztosan van Bécsben. A szervezést négyen csináljuk, és tényleg nagyon nagy lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy létrejöjjön egy-egy esemény. A zongora mellett állni – néha 12 órát egyhuzamban – elég megterhelő. Egy olyan embernek viszont, aki zongorázik, ez nagyon különleges dolog: lehetőség a gyakorlásra, fellépésre, olyan, mint egy szabadtéri koncert, ahol van közönség.

Á: Honnan jött az ötlet, hogy zenét is kellene tanítani?

NS: Azt az adományt, amit az eseményeken összegyűjtöttünk, mindig is menekültprojektekre akartuk fordítani. Kezdetben továbbadományoztuk egy civil szervezetnek, aztán úgy döntöttünk, hogy alapítunk egy saját szervezetet, és belevágunk a saját menekültprojektünkbe: ez lett a zeneiskola, a Piano School for Refugees. Logikus volt, hogy ez legyen a következő lépés: az Open Piano események során sok menekülttel találkoztunk, és az is volt a cél, hogy összekössük az embereket. Ahhoz, hogy barátságok szövődjenek, hogy létrejöjjön egy olyan kör, ahová eljárhatnak, valami hosszú távú dologra volt szükség – ez lesz a DoReMi Zeneiskola. Első lépésként kapcsolatot teremtünk, a második az integráció a zeneiskolán keresztül, a harmadik pedig az, hogy lehetőséget adunk menekült zenészeknek a tanításra, így az iskolán keresztül beléphetnek a munkaerőpiacra.

Á: 2016 végén, három tanárral és közel húsz diákkal elindult a Menekültek Zeneiskolája. Hol működik és kik a tanárok?

NS: Írtunk egy csomó zeneiskolának, hogy tudnak-e segíteni, így találtunk rá a Musisches Zentrum Wien-re. Ez az iskola biztosít nekünk néhány termet zongorával, ahol megtarthatjuk a zeneórákat. A tanáraink önkéntes alapon dolgoznak, általában péntekenként és szombatonként három-három órát tanítanak. Jelenleg tizenhat tanulónk van, akik automatikusan átkerülnek az induló DoReMi zeneiskolába.

Á: A zeneiskolában jelenleg zongoraórákat vehetnek a tanulók, de a jövőben más hangszereket is fogtok tanítani. Miben különbözik még az új zeneiskola a régitől?

NS: Az új koncepció szerint a DoReMi-ben a zeneórákért mindenki annyit fizet, amennyit tud. Korábban ingyen tanítottuk a diákokat, de rájöttünk, hogy ha valamit ingyen kapnak, a gyerekek azt gondolják, hogy az nem olyan értékes, és nem fektetnek bele energiát, például állandóan elkésnek. Másfelől viszont a tanárok felkészülnek az órákra, a saját szabadidejükben tanítanak, ezért elvárják, hogy a gyerekek is tegyék oda magukat. Mivel már nem ingyen tanítunk, keresnünk kellett egy másik helyet, és a Klaviergalerie – amely zongorát kölcsönöz az Open Piano eseményekhez – felajánlott nekünk néhány termet, amit viszonylag olcsón bérelhetünk. A DoReMi zeneiskola több diákkal fog működni, menekült és osztrák tanulókkal vegyesen, és a finanszírozási koncepció is változik.

Á: Hogyan találtatok olyan zenetanárokat, akik maguk is menekültek? Ők is önkéntes alapon dolgoznak majd?

NS: A tanároknak most már tudunk fizetni egy kisebb összeget, ahogy az önkénteseknek is fizetünk valamennyit azért, hogy segítenek nekünk az Open Piano eseményeken. Nem nagy összeg, de senki nem a pénzért csinálja. A DoReMi-nél négy menekült hátterű tanár fog dolgozni – Abid, Hamodi, Mortaza, és Orwa -, akikkel a Flüchtlinge Willkommen Österreich (Refugees Welcome Austria) szervezeten keresztül találkoztunk. A szervezeten belül kialakult egy kisebb zenész közösség, akik hetente találkoztak, itt ismerkedtünk meg azokkal a zenészekkel, akik az eseményeinken részt vettek, majd rajtuk keresztül másokkal, végül külföldi zenészek egész hálózata alakult ki: innen jönnek a zenetanárok is.

Á: Honnan jönnek a diákok? Van kapcsolatotok más menekültekkel foglalkozó szervezetekkel?

NS: Minden a Flüchtlinge Wilkommen Österreich szervezettel kezdődött. Ez az egyik legnagyobb menekültekkel foglalkozó szervezet Ausztriában, a legutóbbi menekülthullám óta pedig ténylegesen a legnagyobb. Akkoriban, 2015 táján, nagyon jó hangulat volt, és ez legnagyobb részben ennek a szervezetnek volt köszönhető, amely főszerepet vállalt a menekültek segítésében. Az elejétől fogva jó kapcsolatban voltunk velük, aztán elkezdtük körbetelefonálni a Bécsben található menekültközpontokat, és megkérdeztük, hogy érdekelnék-e őket ezek az ingyenes zongoraórák.

Á: Hogyan fogadták a felajánlásotokat?

NS: Abszolút nyitottak voltak, örömmel dolgoztak velünk. Azok az emberek, akik ilyen helyeken dolgoznak, tényleg azért vannak ott, hogy segítsenek, ezért nagyon örülnek, ha más is besegít.

Á: Létrejött valamilyen együttműködés a bécsi önkormányzattal vagy állami szervezetekkel?

NS: Kaptunk anyagi támogatást Bécs városától és Bregenztől is. Ezenkívül számos versenyen indultunk, úgy mint a SozialMarie, a Social Impact Award (SIA), és a Coca Cola  Get Active társadalomtudatos vállalkozások versenyén, ahol kisebb összegeket nyertünk.

Á: A várostól milyen jellegű támogatást kapott a projekt?

NS: Az önkormányzat integrációért felelős osztálya időnként pályázatot hirdet olyan civil kezdeményezések támogatására, amelyek elősegítik bizonyos csoportok beilleszkedését. A tavalyi évben egy ilyen pályázaton nyertünk támogatást, aztán pályáztunk még a Kancellária Hivatalhoz is (Bundeskanzleramt), ahonnan szintén kaptunk némi támogatást – de ez nem olyan sok, csupán a negyede a teljes büdzsének.

Á: Az adománygyűjtés mellett nemrég közösségi finanszírozási kampányt is indítottatok, ami február közepén ért véget. Mi lett az eredménye?

NS: A cél eredetileg 9.900 euró volt, végül több mint 6000 eurót sikerült összegyűjteni. Karácsony előtt pedig az egyik barátnőnk kiállt egy kórussal énekelni az utcára, ahol elég szép összeg gyűlt össze adományokból, és ezt mind a zeneiskolának adta – szóval most elég sikeresek voltunk a pénzgyűjtésben. Nemrég indult a weboldalunk, ott is, és a Facebook-oldalunkon keresztül is lehet minket támogatni.

Á: Úgy tűnik. elég sokan hajlandóak támogatni menekülteknek szóló programokat. Általánosságban milyen az emberek attitűdje a menekültekkel kapcsolatban? Változott valami a legutóbbi nagy menekülthullám óta?

NS: Érzésem szerint a hangulat drasztikusan megváltozott, és ezt láttuk az őszi parlamenti választásokon is. Úgy gondolom, ha nincs a menekülthullám, a baloldali és liberális pártok győztek volna. Kezdetben mindenki segíteni akart a menekülteknek, aztán a média elkezdett negatív híreket közölni – például a kölni eseményekről -, és ez az emberek félelmeire rezonált, a politikusok pedig kihasználták ezt. Én persze egy buborékban élek itt Bécsben, a baráti körömben még mindig jó a hangulat, de ha Ausztria egészét nézem, már nem annyira barátságos az atmoszféra.

Á: Kaptok gyűlölködő kommenteket a közösségi médiában? Találkoztok mérges emberekkel az Open Piano eseményeken?

NS: Az Open Pianón elvétve találkozunk olyan emberekkel, akik odajönnek a zongorához és azt kérdezik, ti jó emberek vagytok, igaz? A „jó emberek” (Gutmenschen) kifejezést kezdetben pozitív értelemben használták, azokra a bevándorlókra, akik rendesen dolgoztak, megmutatták, hogy érdemesek arra, hogy a társadalom tagjaivá váljanak. Most már viszont cinikusan mondják azokra, akik segíteni próbálnak a menekülteken, és azt mondják: „ti megtesztek mindent a menekültekért, mindent megadtok nekik, aztán meg jól megerőszakolnak.” Néha odajönnek a zongorához, és ilyesmiket vágnak a fejünkhöz, egyszer emiatt abba is kellett hagynunk a játékot.

Á: Milyen kommenteket kaptok?

NS: Általában pozitív kommenteket, de azért kapunk „Gutmenschen”-t is. Egyszer Vorarlbergben interjút adtam egy elég konzervatív lapnak, utána olvastam a cikk alatt a kommenteket, hát elég borzasztóak voltak. Például, hogy „Mikor lesz már Open Piano az osztrákoknak, akik napi 10-12 órát dolgoznak?”, vagy „Szánalmas ez az egész színház a menekülteknek körül”. De nem foglalkozunk ezekkel.

Á: Érzel valamilyen változást a választások óta a menekült projektek támogatásával kapcsolatban?

NS: Igen, abszolút, de nem tudom biztosan állítani, hogy a választások miatt változott meg az attitűd. Ráadásul Bécsben még mindig a Szocialista Párt (SPÖ) vezeti a testületet, és mi a várostól kapjuk a támogatást, nem az államtól, szóval ugyanazok az osztályok működnek az önkormányzatban, mint eddig. Ezzel együtt érezni a változást, és néhányan mondták is, hogy valószínűleg nem fogunk támogatást kapni a következő évre.

Á: Egy külvárosi „Mittelschule” tanáraként, ahol a gyerekek nagy arányban menekült vagy bevándorló háttérrel rendelkeznek, mit gondolsz a diákok integrációs esélyeiről?

NS: Integrációs szempontból az oktatás rendkívül fontos eszköz. Az a tapasztalat, hogy ha a gyerekek első, második osztályban érkeznek hozzánk (ez a magyar rendszerben az ötödik, hatodik osztálynak felel meg, V.B.), akkor általában el tudják végezni az általános iskolát, és bizonyítványt is kapnak. Van idejük megtanulni a német nyelvet, és ehhez támogatást is kapnak. Ha azonban később érkeznek, harmadikban, vagy negyedikben, akkor csak nagyon nehezen tudják elvégezni az iskolát. Bizonyítvány nélkül pedig elég rosszak a kilátásaik a jövőre nézve. Azok a fiatal menekültek, akik már 15 évesen érkeznek Ausztriába, nem járhatnak Mittelschule-ba, semmiféle hivatalos oktatást nem kapnak, csak egy-két német órájuk van hetente a menekültközpontokban. Ez az, amiről korábban beszéltem, hogy nincsen értelmes elfoglaltságuk. Ezeknek a fiataloknak a legnehezebb az integráció, mert ha nem járnak iskolába, nem tudnak kapcsolatokat építeni, csak menekültekkel találkoznak.

Vitrai Barbara

[sharedcontent slug=”cikk-kozepi-hirdetes”]